Nők a komolyzenében –
1. rész
Sokáig az volt a feltételezés, hogy a nők nem tudnak zenét
komponálni, mivel nincs meg az alkotáshoz szükséges képességük. Ha be is
engedték a nőket a zene világába, inkább énekesnőként, mintsem zeneszerzőként.
Lehetséges, hogy a nők képessége az élet továbbadására oly nagy kihívás volt a
férfiak számára, hogy maguknak kellett megtartaniuk a zeneszerzést, mint
alkotói tevékenységet?
A mainstream zenetörténet nemigen tart számon női komponistákat. Ha kicsit alaposabban
kutakodunk, felbukkan ugyan néhány nőalak a 17-18., majd jóval kevesebb a 19.
századból, de csak a margón, az érdekesség szintjén. Áttörést a 20-21. század
sem hozott, holott más művészeti ágakban a nőknek többé-kevésbé sikerült létjogosultságot
nyerniük.
A kulturális értékek mindig egy bizonyos közegben születnek,
válnak mértékadóvá. A zene területén ezt a közeget a múltban kizárólag férfi
zeneszerzők alkották, amit a társadalmi adottságok mellett a zsenikultusz is
támogatott. Így tehát kulturális emlékezetünkben egyszerűen nem létezik a női zeneszerző fogalma.
A 17. században, illetve a 18. század elején valószínűleg
több női komponista működött, mint később. Az olasz humanizmus megengedőbb volt
a nők művészi vagy művelődési ambícióit illetően, mint a polgári világ,
amelyben a nő az otthon szinonimájává vált, nyilvános terepen csak a férfinak
volt joga (sőt kötelessége) megnyilvánulni.
A 18. századig a nők mint zeneszerzők kevésbé voltak jelen a
köztudatban, és ennek okait a társadalmi körülményekben kereshetjük. Szerencsés
volt az a nő, aki zeneértő vagy arisztokrata családba született, vagy
szerzetesnő volt, mint Hildegard von
Bingen és Isabella Leonarda, és
zenei környezetben nőtt fel. A 18-19. században enyhült ugyan a női zeneszerzőkkel
szembeni idegenkedés, mégis kevés női szerzőnek volt élő tapasztalata zenéje
fogadtatásáról, ezzel segítve a komponálás folyamatát.
Az előítélettel átitatott, tudatlanságból eredő szemlélet
megváltoztatása lassú folyamat: felhívni az emberek figyelmét az alkotásokra,
valamint megváltoztatni azt a gondolkodásmódot, mely az alkotó nemét helyezi a
középpontba, és nem a létrejött művet. A 19. században nehezen volt
elképzelhető, hogy egy nő professzionális zenei képzésben vegyen részt
konzervatóriumokban vagy egyetemeken. A női zenélés terepei szinte kizárólag az
otthonok, a szalonok voltak, onnan pedig nem könnyű bekerülni a
zenetörténelembe. Alma Mahler, Clara Schumann, Fanny Mendelssohn eredetileg csupán férjeik-rokonaik révén
keltették fel a zenetörténészek érdeklődését, és csak lassan terelődött a
figyelem saját alkotó tevékenységükre.
Németországban már több, mint huszonöt éve létezik egy
kiadó, amely – egyedül az egész világon – kizárólag női komponisták műveinek
(kotta, lemez) megjelentetésével, illetve női szerzőkről szóló szakirodalom
kiadásával foglalkozik. A Furore Verlag
fennállása negyed százada alatt 150 zeneszerzőnő több, mint 1000 művét hozta
nyilvánosságra, amivel jelentősen hozzájárult az előítéletek lebontásához.
Magyarországon még nincs átfogó irodalma a témának, de
2013-ban jelentős előrelépés történt: az Országos
Idegennyelvi Könyvtár zenei részlegének két munkatársa, Víz Mária és Engel Judit vándorkiállítást hozott létre „Mindezt a hatalmas hangzavart egy nő csinálta” címmel. A kiállítás
számba veszi és megidézi a női komponistákat az ókortól napjainkig. Honlapjukon
megtalálható a komponisták életrajza, Szapphótól
Barbara Strozzin keresztül Kodályné
Sándor Emmáig. A kiállítás ötletéül a zongoraművész-karmester Diana Ambache (Nagy-Britannia) ebben a
témában folytatott több évtizedes kutatómunkája szolgált.
Márné Tóth Krisztina
Forrás: figaro.reblog.hu,
OIK.hu
A kép az everystockphoto.com szabad
felhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép
készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a
szerző megnevezésével itt
érhető el.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése