Nők a
komolyzenében – 2. rész
Egy karmesternek a létező legnagyobb vezetői
kihívással kell szembenéznie: egyetlen szó nélkül kell tökéletes harmóniát
teremtenie az auditív térben. A művészvilágban még manapság is ritkaságnak
számít, ha női karmester áll egy szimfonikus zenekar élére, ám – mint azt a Nők
a komolyzenében 1. részében bizonyítottuk – korántsem egyedülálló dolog.
1978-ban Sylvia Caduff ugrott be a megbetegedett Karajan
helyett egy koncerten. A sajtó így kommentálta a hírt: az első nő a Berlini Szimfonikusok élén. Az igazság ellenben az,
hogy már 1929-ben, majd 1930-ban és 1935-ben is vezényelték a zenekart női
karmesterek. A helyzet azonban máig nem változott: minden karmesternőkről szóló
cikk kivételeket mutat be, akik erősítik a szabályt, és ezzel maga a média
szentesíti, ha nem is a szabályt, de a sztereotípiákat. Az említett ’78-as
beugrásról szóló kritikák rendre annak leírásával kezdődtek, milyen ruhát
viselt a karmesternő. Hortense von
Gelmini (1947-es születésű karmester, festő, író) 1976-os fellépését
követően a Zeit című német lap a
következő képaláírást engedte meg magának: „Ha
legalább meztelenül dirigálna”. (A kijelentés egyébként idézet az egyik
zenekari tagtól.)
Húsz-harminc évvel később sem sokkal jobb a
helyzet: a magassarkú cipőket és bőrruhákat kedvelő Simone Youngot (fent a képen), az egyik legelismertebb karmesternőt manapság, aki jelenleg a Hamburgi Állami
Opera intendánsa, a sajtó előszeretettel nevezi dominának, aki ostor
helyett pálcával fegyelmezi a férfiakat, vagy éppen így mutatja be: „A világ legjobb karmesternője – világszép és
világhírű”. Simone Young szerint ennek az az oka, hogy a karmester a
publikum szemében jórészt még mindig szimbolikus figura, a hatalom
megtestesítője. Valójában azonban, állítja Young, a karmesterségnek nincs sok
köze a hatalomhoz. A dirigens nem leigázza a zenekart, hanem formálja, alakítja
azt, amit a zenészek felkínálnak neki. Párbeszédről, partneri viszonyról van
szó, amelyben végül valakinek meg kell hoznia a végső döntést, és ez a valaki
jó esetben a karmester.
Claire Gibault, aki nyolc éven át volt a Lyoni Opera karmestere, úgy véli, a
férfi karmesterek általában nem kedvelik női kollégáikat, mivel önmagában véve
a létezésük csökkenti a mesterség presztízsét. Egy maestra körül nem alakulhat
ki olyan mítosz, mint egy maestro körül.
Anu Tali, fiatal észt karmesternő, a Nordic
Symphony Orchestra alapítója, 2003-ban „Young Artist of the Year“ (ECHO
Klassik Award), számos világhírű zenekar vendégkarmestere. Külsejéről szintén
előszeretettel emlékeznek meg még a fajsúlyosabb lapok is, ami Anu Talit azért
bosszantja, mert elvonja a figyelmet arról, ami számára igazán fontos: a
zenéről. „Szerencsére a zenészek, akikkel együtt dolgozom, nem a nőt, a maestrát, a
szexbombát vagy mit tudom én, mit látnak bennem. Számukra én közvetítő vagyok,
kommunikátor. Ezt persze jól kell csinálnom, felkészültnek kell lennem,
ismernem kell a partitúrát, különben nem működik a dolog.” Tali története azért is érdekes, mert az
általa alapított Északi Szimfonikusok
kizárólag szponzori adományokból tartják fenn magukat, ilyen zenekarból pedig
alig néhány akad az egész világon.
A historikus előadók között is találunk
karmesternőt: Emmanuelle Haïm (a képen lent).
1999-ben Glyndebourne-ben felkérték, hogy vezényelje a Felvilágosodás Korának Zenekarát, a ugyanakkor alapította saját
zenekarát, a Concert d’Astrée-t. Amit
a nagyoktól megtanult, azt kamatoztatja a saját zenekarával és
vendégkarmesterként is. „A karmesternek szüksége van támogatásra.
Számtalan férfi karmester mögött állt és áll meghatározó nőalak. A 19.
században egyszerűbb volt a helyzet, mindenki a társadalom által kiosztott nemi
szerepek szerint működött. A nőknek ma sokkal több lehetőségük van, és ez
szemmel láthatóan olykor sokkolja a férfiakat. Pedig nem csak arról van szó,
hogy immár a művészet területén sokkal jobban érvényesülhetnek a nők.
Társadalmi átalakulás zajlik, óriási az érvényesülési verseny, állandóan
megkérdőjelezik az ember kompetenciáját. Ha engem valaki megkérdez, miért
vezényelek, annak csak azt mondhatom, azért, mert azt gondolom, értek hozzá. És
ezt mások is visszaigazolják.”
A svéd származású Eva Ollikainen 12 éves korában vezényelt először. Egy
karmesternek nemcsak kiváló zenésznek kell lennie, kondival és állóképességgel
is bírnia kell a fellépéseket. A csinos Eva számára ez nem okoz kihívást, mivel
gyermekkora óta élete másik nagy szerelme a sport. Ha van egy csepp szabadideje,
akkor azt mozgással tölti: több, mint 20 éve balettozik, és szereti a modern
táncokat is. A hajózás szerelmese, amelyet annyira komolyan vesz, hogy a
vitorlázás mellett kitanulta a tradicionális vitorlás hajók építésének
fortélyait is. A közelmúltban két évre még a karmesteri pálcáját is letette,
azért, hogy egy klasszikus vitorláson elhajózzon a déli-sarkra és Dél-Afrikába.
Szerencsésnek tartja magát, amiért „elfogadó” országba született, női mivolta
megkülönböztetést nem jelent számára.
A karmesterré válás nehéz és rögös út,
amelyen keveseknek sikerül végigmenni – nem utolsósorban a vezényelhető
zenekarok véges száma miatt. Az oszét nemesi családból származó Donatella Flick ezért indított
karmesterversenyt a patinás londoni szimfonikusokkal 1990-ben. 2014-ben a
megmérettetésen már kétszázan vettek részt, a döntőbe hárman jutottak el. A finálé
óriási meglepetést hozott: A 28 éves Elim
Chan lett az első, akinek nőként sikerült megnyernie a
karmesterversenyt. A győztes Hongkongban született, az Egyesült Államokban
tanult és brit állampolgár. „Ahogy a zenészeket néztem, az egész annyira
hihetetlen volt, mintha nem is én lettem volna, mintha nem is ők lettek volna,
csak a zene, és ahogy a szemükbe néztem, minden a helyére került – mondta Elim arról, milyen volt egy ilyen
patinás zenekart vezényelni. – Karmesterként
az ember olyan, mint egy lencse. A ragyogás nem belőled jön, szükséged van
fényre, valamire, ami rajtad keresztül ragyog, és ez zenészek muzsikája, a
szenvedély. És ez a fény sugárzik ki a közönségre, onnan pedig vissza rám és a
zenészekre.”
„Ez
egy igen-igen kemény világ, ahol senki nem hív meg egy csésze kávéra, hacsak
nem akar tőled valamit –
nyilatkozta Donatella Flick az Euronews riporterének. – Az elmúlt öt-tíz évben annyi minden
változott. Erősen hiszem, hogy a kultúrát támogatni kötelesség, a mecenatúra ma
különösen fontos, és mecénásból soha nincs elég. Nagyon kevés női karmester
van. Nem tudom miért, de ez a szakma egyre jobban elférfiasodik. Ha a nők is
belekezdenek, rendkívül hosszú út áll előttük. Azt hiszem, hogy ehhez a
foglalkozáshoz nagyon nagy mentális és fizikai erőre van szükség… és nagy
szívre… értelemre és lélekre is.”
Lukács Marcsi
Források:
MTI, figaro.reblog.hu, selfkills.hu,
euronews.com, pfz.hu
A címlapkép az everystockphoto.com szabad
felhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép
készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a
szerző megnevezésével itt
érhető el.
A cikkben szereplő
képek a Wikimedia Commons
szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a kép
készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a
szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1.
kép; 2.
kép.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése