A Remény (1868-1876)
Sorozatunk eddigi darabjaiban főként – hosszabb-rövidebb ideig élő – győri újságokról esett szó; de – amint a Győri Történelmi és Régészeti Füzetek említett példája is bizonyítja – az 1860-as évektől már jelentek meg Győrött folyóiratok is. Ez utóbbiak között több olyan is található, melyek nemcsak a kortársak számára lehettek érdekesek, de – ma már megállapíthatjuk – sajtótörténeti jelentőséggel is bírnak. Megítélésem szerint ezek közé sorolható a Remény című lap is; erről szeretnék most kissé részletesebben szólni.
A Remény című időszaki kiadvány első évfolyamának első száma 1868-ban, Őszutó havának 15. napján látott napvilágot. Mint láthatjuk, címéből nem sokat tudunk meg róla; alcíme viszont „mindent elmond”: „A győri főgymnasiumi Önképző-Kör szépirodalmi és tudományos lapja”. Vagyis a győri bencés főgimnázium diákjai szerkesztették a lapot, elsődlegesen azért, hogy a főgimnáziumi önképzőkörben folyó munkát, annak általuk megjelentetésre érdemesnek ítélt produktumait mások is megismerhessék. Ez a szándék már önmagában is figyelemre érdemes; „eredményét”, a nyomtatásban megjelent lapot forgatva pedig számos egyéb értéket is felfedezhetünk. Megismerhetjük belőle az önképzőkör életét, pontos képet kapunk annak munkájáról; de olvashatjuk azon versek százait, elbeszélések, vagy éppen tanulmányok, értekezések tucatjait, melyek az önképzőkör pályázatain díjazásra – és ezért nyomtatásban való megjelentetésre – érdemesnek bizonyultak.
A Remény című kiadvány utolsó ismert száma 1876. június 5-én jelent meg, 8. évfolyam 8. szám jelzéssel; azaz legalább nyolc tanév eseményei és önképzőköri eredményei követhetők benne végig – ez már önmagában is nagy érték a mai kutató számára! De sok minden mást is megtudhatunk a lapszámokból; az alábbiakban csupán néhány általam fontosnak ítélt szempontot emelhetek ki.
A kiadvány egyik nagy értéke, hogy nemcsak az önképzőkör tisztikarának összetételét közli rendszeresen, de a teljes tagnévsort is! A lap felelős szerkesztője minden évben az önképzőkör az évre megválasztott alelnöke volt; munkáját 4-5 tagú szerkesztő bizottság segítette. (Megjegyzem: az önképzőkör elnöki tisztét a gimnázium igazgatója töltötte be, elnök-helyettesként pedig egy gimnáziumi tanár felügyelte a munkát; így az alelnöki volt a diákok által betölthető legmagasabb tisztség.) Az induló évben Pamper Imre, majd a következő három tanévben Schemiz Károly, Nagy István, ill. Tóth Jenő viselte e tisztséget; az utóbbi munkáját segítő csapatban olvashatjuk pl. Angyal Ármin – Győr későbbi legendás zeneszerző-rendőrkapitánya – nevét is. De más, később híressé vált emberek nevével is találkozhatunk a szerkesztők között: az 1874/75. tanévben pl. Raffinger Kálmán főszerkesztő munkáját – két másik diáktársuk mellett – Balics Lajos és Wolf Gyula segítette; az előbbiből jeles egyháztörténész, az utóbbiból elismert könyvkereskedő lett néhány évtized múlva.
Érdemes megnéznünk azt is: milyen ma is ismert nevekkel találkozhatunk a szerzők között? A verssel jelentkezők között az első évfolyamban Kisfaludy Árpád nevét olvashatjuk: a saját verssel és fordítással egyaránt pályázó szerző később elismert egyházi író lett. A következő évfolyam Zechmeister Károly három fordítását, egy versét, valamint egy értekezését őrizte meg; ez utóbbit Győr város későbbi jeles polgármestere „A történetírás az ó-korban” címmel adta közzé. A negyedik évfolyamban a már említett Angyal Ármin mellett pl. Veninger Ernő nevével is találkozhatunk a „költők” sorában; róla később még szólunk, hiszen szerkesztőként is beírta nevét a helyi időszaki sajtó történetébe. A példákat még hosszan sorolhatnám, de talán az eddigiekből is látszik már: számos később valamely területen híressé vált szerző első publikációi a Remény című önképzőköri lapban jelentek meg – így életrajzuk sem írható meg pontosan ezen időszaki kiadvány számainak ismerete nélkül.
Nem csalódunk akkor sem, ha a megjelent értekezések tematikáját vizsgáljuk: izgalmasabbnál izgalmasabb témák foglalkoztatták az akkori diákokat, akik nem voltak restek az alaposabb kutatómunkára sem. Az első évfolyam számaiban pl. Ruschek Antal – később győri egyházmegyés pap, jeles egyházi író, a vidéki sajtó jó ismerője és támogatója – „A zene hatása az emberi kedélyre, mellékes tekintettel az összes érző művészetre” címmel értekezik négy folytatásban; de olvashatunk tanulmányt pl. a cigányság eredetéről, elterjedéséről, jelleméről és szokásairól Wirthl Lajos tollából; Kvassay Jenő a kávé és a dohány hasznos hatásáról ír; míg Schemiz Károly azt vizsgálja, milyen befolyással vannak az évszakok az emberekre. De említhetem pl. a negyedik évfolyam változatos tartalmát is: olvashatunk itt – többek között – az ősmagyarok műveltségi viszonyairól, Berzsenyi Dánielről, a petróleum legújabb alkalmazásairól, az égiháború nevezetesebb tüneményeiről, vagy éppen a sarki fényről. Ez utóbbi értekezést az a Mersich Máté írta, akit ma a gradišćei (várvidéki, burgenlandi) horvátok legnagyobb költőjeként tartanak számon, és aki még egy érdekes írást is jegyez, melynek címe: „Mekkora Győrött a leghosszabb nappal?” A következő évfolyamokban – sok más érdekes téma mellett – olvashatunk pl. a székelyek eredetéről, a holdról, a földrengésről vagy éppen a trubadúrokról – ez utóbbit a már említett Balics Lajostól.
Mivel az időszaki kiadvány egyik fő célja az önképzőkör életének bemutatása volt, közli természetesen az ezzel kapcsolatosan keletkezett dokumentumokat is. Így olvashatjuk az alelnökök tanévet megnyitó, ill. bezáró beszédeit; tanulmányozhatjuk az önképzőkör éves tevékenységéről készült – titkári, pénztári, vagy éppen könyvtárosi – kimutatásokat; de több esetben még a díjazott pályamunkákról készült bírálatokat is megőrizte e kiadvány: ezek egy része az egyes számok borítóin látott napvilágot.
Összegezve megállapíthatjuk: egy gazdag tartalmú, igényes kivitelezésű – végig nyomdai előállítással (előbb Sauervein Géza, majd 1873-tól Czéh Sándor győri műhelyében) készült –, a tanév során havonta megjelenő önképzőköri lap volt a Remény, melynek létét Győr város kortárs értelmisége is számon tartotta – amint már korábban említettem, dr. Kovács Pál is hivatkozott rá 1873-ban megjelent írásában –, és amely ma is érdemes arra, hogy fennmaradt nyolc évfolyamának gazdag tartalmát böngésszük, olvasgassuk.
Horváth József
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése