José Rodrigues dos Santos: Salamon kulcsa

Könyvkritika

Civilizációnk, társadalmunk és az emberiség széles értelemben vett krónikájának sok aspektusával lehet szinte „felelősség nélkül” ujjat húzni, mert vagy a bizonyítékokon alapuló tudományágak (gazdaság, történelem, fizika) segítségével, vagy pedig a bennünk gyökeredző morális, esztétikai, biológiai meghatározások vezérelte ésszerűség mentén képesek vagyunk elfogadható ítéletet hozni. Ha mást nem is, amolyan közmegegyezést, hogy stabil lábakra helyeződjön a létünk.

Csakhogy létezik olyan téma is, amely alapjaiban rázza meg előbbiek mindegyikét. Nos, ennek cincálására már valóban bátorság kell! Rengeteg misét megér például a kvantumfizika irányainak, lehetséges következtetéseinek és minden eddigi meggyőződésünket alapjaiban feje tetejére állító kísérleti eredményeinek a továbbgondolása, csakhogy éppen a „mise-jelleg” ad a témának hitbéli szűklátókörűségből táplálkozó akadályokat és ellenérzéseket. Ebben – és az ehhez hasonló – esetekben azonban szerencsére érkezik José Rodrigues dos Santos, hogy mindenkinek jól megmondja, vagy ha kell, barátságosan hányja a szemére: lásd az én olvasatomat! Mi pedig nekiülünk, és kénytelenek vagyunk hinni a végigvezetett érveknek.

Mert az 1964-ben, Mozambikban született portugál író többnyire olyan tényeket feszeget, amelyeket nem illik. (Ahol az „illik” ugyancsak közmegegyezés, amelyet a hagyományokat és dogmákat irracionálisan szem előtt tartó beállítódás szítt.) José Rodrigues dos Santos Lisszabonban végezte egyetemi tanulmányait, s korábban újságíróként dolgozott a BBC-nek és a CNN-nek. Kommunikációtudományból doktorált, jelenleg – az írás mellett – a Lisszaboni Új Egyetem tanára és a portugál RTP rádió- és tévécsatorna programigazgatója. Eddig 13 regénye jelent meg a világ 15 országában többmilliós példányszámban. A Salamon kulcsa a legutóbbi a sorban (2014), amelyben a korábbi, főként történelmi témák helyett ezúttal a fizika (s helyenként a „kiegészítő” filozófia) terepére merészkedett. Szóval dos Santos jobbára darázsfészkekben nyúlkál – megfelelő eltökéltséggel és védőfelszereléssel, lenyűgöző és felkavaró eredményességgel. Magyarul hat (a Salamon kulcsa a hetedik) könyve jelent meg idáig: Az isteni formulában Albert Einstein utolsó üzenetének megfejtésére vállalkozik; A hetedik pecsét történetében a globális környezeti felmelegedés tényeire figyelmeztet; A 632-es kódex lapjain Kolumbusz Kristóf vallásilag blaszfémikus nyomába ered; az Isten haragjában az iszlám világot szemléli elfogulatlansággal; A végső titok című regényében a Biblia szövegeiről és Jézus valódi származásáról lebbenti fel a fátylat; míg Az ördög keze oldalain a globális gazdaságpolitika visszásságain keresztül ás a 2008-ban kirobbant gazdasági világválság mélyére.

A Salamon kulcsa origója (és egyben szokásos végpontja is persze) Dos Santos állandó hőse, Tomás Noronha, a Lisszaboni Új Egyetem történész-kriptoanalitikus tanára (akit előző kalandjában anyagi megfontolásokból elküldtek az universitasból, de mostanra újra ott dolgozik), a Gulbenkian Alapítvány munkatársa. A cselekmény katalizátora Az isteni formulából megismert Frank Bellamy, a CIA Műszaki és Tudományos Igazgatóságának vezetője, akit a svájci Genf melletti CERN kutatóállomás Nagy Hadronütköztetőjében szabotázst elkövetve meggyilkolnak. A halott mellett nyomként csupán egy papírcetli marad, rajta egy kézzel írt szimbólum, valamint egyetlen mondat – A kulcs: Tomás Noronha. Bellamy helyettesének, Walter Haldermannak, valamint a vele egy követ fújó Harry Fuchs-nak, a CIA Titkos Nemzetbiztonsági Szolgálata igazgatójának mindenképpen szüksége van egy bűnbakra, a papíron szereplő névnél pedig nem is lehetne tökéletesebb a választás, így emberüket az egyetemi tanár után küldik, hogy szökésnek „álcázott” semlegesítéssel varrják el a szálakat. Tomás pechje, hogy bizonyíthatóan és bevallottan valóban Genfben járt a gyilkosság időpontjában, ráadásul – mellékvágányként – a CERN-ben is megfordult, így hát, miután rájön, hogy a szép szavak és tények ebben az életben kevéssé számítanak, főleg, ha a CIA terpeszkedik a mérleg másik serpenyőjében, egyetlen lehetőségként menekülőre veszi a dolgot.

Magányos szélmalomharcában ezúttal társa is akad, az édesanyját gondozó idősek otthonának csinos igazgatónője, Maria Flor, aki gondolkodás nélkül vele tart. Szorongatott egérútjuk során végül ott kötnek ki, ahol a CIA a legkevésbé számít rá(juk): éppen az oroszlán harapásra kész szájában, a Washington állambeli Langley-ben, a Központi Hírszerző Ügynökség központjában. Az időközben megismert Peter, Bellamy fia ugyanis melléjük áll, hogy a (látszólag) rejtélyes körülmények között másvilágra kényszerített papa zseniális életműve, a Kvantumszámítógép titka nehogy Halderman és Fuchs illetéktelen kezei közé kerüljön, hiszen ismert világegyetemünk végső titka mindennél veszélyesebb fegyver lehet. Már persze annak, aki felfogja valódi lényegét és lehetőségeit. José Rodrigues dos Santos az ismert és egyre inkább elismert kvantumfizikai elméletek mentén száll térbe és síkra, hogy valami olyanról tudósítson, amely mostani beállítódásunk koordinátái között nemcsak szinte értelmezhetetlen és felfoghatatlan, de egyenesen elfogadhatatlan is.

A portugál szerző elképesztő, ám nyitottsággal és odafigyeléssel mégis olvasóbarát módon építi fel a látszólag józan ésszel összhangban nem álló indoklásrendszerét. A nanoszkopikus méreteknél történő jelenségek, azaz például az elemi részecskék viselkedését, vagy mondjuk a szuperpozíciókat vizsgáló tudományág kérdésfeltevéseit és válaszait az alapoknál kezdi, hogy az általános tájékozottsággal bíró olvasót a kétrés-kísérlet fotonáthaladási viselkedésén és Schrödinger macskájának létállapotain át vezesse fizikai világunk látszólagos és megjelenését tekintve befolyásolható meghatározottságáig. S amikor a konklúzió végül arra vezet bennünket, hogy bátran jelenthessük ki: a „valóság” realizálódását a megfigyelő személye szabályozza („Ha senki nem nézi, a Hold nem is létezik”; „Az erdőben kidőlő fa, ha senki nem hallja, nem kelt hangot”), vagy mondjuk a múlt és jelen annyira egymásra utalt a kvantumfizika elméletei szerint, hogy nemcsak a múlt képes befolyásolni a jelent, hanem a jelen is változtat a múlton – valóban (fizikai)kapaszkodófogantyúkra van szükségünk. Ahol ténylegesen csakis az szakadhat ki belőlünk: Hűha!

Dos Santos ezúttal is Tomás Noronha köré húzza fel a láncreakcióként (be)következő eseménysorozatot. Főhőse az olvasói azonosulás szempontjából telitalálat: a harmincközepi egyetemi tanár alakjában egyszerre van benne maga az író perfekcionizmusa és az olvasó jót-rosszat feltételező természetessége. Tomás tudós, de fiatalosan jóképű; erkölcsös, de megingásokra képes; logikus elmével megáldott, de nem tévedhetetlen; morális tartása megkérdőjelezhetetlen, viszont némileg befolyásolható. Figurája nem fehér és nem fekete, hanem pontosan az a jóérzésű szürke, amely minden értelemben egészségesnek tekinthető. Őhozzá kapcsolódik a történet egésze: a lapokon következetesen, felépítetten, logikusan és érthetően végigvonuló fizikai-filozófiai „diagnózis” brutálisan erős, ám a kalandtörténet írói megoldásai – a többi Santos-regényhez hasonlóan – helyenként hiányosságokat szenvednek. A portugál szerző dramaturgiája teljesen filmszerű, rendesen követi a műfaj előírta mérföldköveket, fordulókat és csattanókat, feldobott és leütött labdákat, csavart és tekert elvarrásokat, ugyanakkor többször áldozza fel az írói eszközök adekvát alkalmazását a tudomány oltárán, mint azt illene.

A Salamon kulcsa egy újabb dimenzió a dos santosi szerteágazó univerzumban, ahol ugyan tényleg minden és mindenki az, aminek, illetve akinek látszik, de mégsem teljesen olyan, mint amilyennek és akinek kinéz. Ez az összeegyeztethetetlennek tűnő ellentét a vérbeli terepe napjaink legolvasottabb portugál írójának (legalábbis a szórakoztató regények terén), mert José Rodrigues dos Santos-nak egyedi tehetsége van az írásos, s ami még fontosabb, hiteles tények összegyűjtéséhez. Ezek a „bizonyítékok” aztán olyan logikai sorba rendeződnek a kezei között, amelyek irányvonala bátran száll szembe a bevett sárga kövecses út kényelmével, hogy új perspektívákra nyissa rá a szemeinket. Magukkal sodró történetei – ha másra nem is – arra biztosan megtanítanak bennünket, hogy a valóság érdekében muszáj a világot a megmagyarázottnak tűnő kételyek fenntartásával szemlélnünk, s ha úgy látjuk jónak, elfogadnunk annak inkonvencionális voltát. S ugyan a tények más sorrendben és következtetésekkel történő egymáshoz illesztése legalább akkora hibalehetőséget kínál, mint a belénk imprimált „közmegegyezés”, az igazság felé vezető úton csakis a többszempontú gondolkodás óvhat meg bennünket a tévösvényektől. Én pedig továbbra is készséggel tartok ezekben a kalandokban Dos Santos-szal.

Szilvási Krisztián