A krimi műfaja talán Edgar Allan Poe 1841-es zsánerteremtő
története óta dívik megszakítás nélkül a világ irodalomkedvelő közönsége
körében, hiszen A Morgue utcai kettős gyilkosság nem csupán egy remekmű, hanem
egyúttal egy teljesen új műfaj, a krimi megszületését is jelentette. Poe
figurája, a zseniális Dupin nyomozó minden detektívek ősatyjaként a bűnügyi
irodalom alapjait lefektetve lett talán azóta is olyan origó, amelyet illik
követni, ha jót akar magának (és sikert a regényeinek) a mindenkori krimiíró. Persze,
biztosan voltak hullámvölgyek az érdeklődés ter(ület)én, de valószínűleg a
leginkább szórakoztató voltuk miatt (szórakoztató, mint borzongató, izgalmas,
fordulatos, felkavaró, beleélést támogató, kikapcsoló, satöbbi) a krimik azóta
is írják sikertörténetüket, és emberi számítások szerint írni is fogják, amíg
olvasó az olvasó. Márpedig a hidegrázós szórakoz(tat)ásra vágyó olvasó mindig
egyet akar: vért, rejtélyt és verejtéket.
De 1841-től most menjünk egészen messze, a 2000-es évekig,
amikor Európában, s benne Magyarországon (látszólag) új alműfaj született, a
„hagyományos” (nem, nem a minőség, hanem a stílusjegyek tekintetében) krimik
leányvállalkozása, a Skandináv Krimik halmaza. Az igazság persze az, hogy mind
a körülbelüli dátum, mind pedig maga a „születés” pecsétje némileg fals (bár
ugyanakkor marketingszempontból kifizetődő) kijelentés. Mert az 1900-as években
ugyancsak megvoltak a bűnügyi irodalom skandináv képviselői: például Sven
Elvestadt, norvég, 1920-as évek; Mika Waltari, finn, 1930-as évek végétől; Poul
Örum, dán, 1950-es évek végétől; Per Wahlöö-Maj Sjöwall, svéd házaspár,
1965-1975; Kerstin Ekman, svéd, 1970-es évektől; Gunnar Staalesen, norvég,
1980-as évektől. Ám a 2000-es években (plusz-mínusz néhány év) valóban egyfajta
skandináv irodalmi forradalomnak lehetünk olvasmányos tanúi, hiszen
gyakorlatilag elárasztották Európát (és helyenként az egész világot is) az
onnan származó szerzők bűnügyi történetei.
A svéd Henning Mankell neve, illetve krimijei az 1990-es
évektől jelentek meg, őt tekinthetjük akár a mostani vonulat felvezetésének,
míg hozzánk, Magyarországra a Millennium-trilógia (A tetovált lány és 2 folytatása)
atomrobbanás erejű nemzetközi sikere nyitott utat a skandi krimik tömegeinek.
De miről is van szó valójában, pontosan mit is takar ez az alműfajnak
kinevezett téma- és stílus specializáció? A Skandináv Krimik (sorozata) talán
többszörösen is mércét állít maga elé-alá-fölé azzal, hogy esetükben nem
kimondottan klasszikus krimiket köszönthetünk-olvashatunk bennük, hanem
helyenként valódi multirétegzett irodalmi műveket. Egyéni (de nem teljesen
egyénre szabott) jegyeikkel sokszor külön, egyenértékű műfajt képviselnek a
műfajok mellett, nem pedig sajátságos műfajt a műfajon (krimi) belül. A
Skandináv Krimik földrajzi „behatároltsága” érdekes dolog, hiszen tőlük távoli
hazánkban a „skandináv” megkülönböztető jelzőre átgondolás nélkül, élből
Svédországra asszociálunk, pedig Norvégia és Dánia szintúgy oda tartozik, sőt
sokszor Finnországot és Izlandot is - elvileg tévesen, de - közéjük soroljuk.
Egy halmaz alá vett (nem kényszerített, hanem kiérdemelt)
szerzőik körében fokozottan jelentkezik az az egyre népszerűbb, az irodalom
területét is érintő interdiszciplináris divat, amikor különböző (és jó esetben
nem egymástól totálisan idegen) tudományterületek - szakértői, vagy sajnálatos
módon csak képviselői - átmerészkednek egymáshoz. Az utóbbi években rengeteg, a
média területéről érkezett szakember próbálkozott meg (szép)írással az északi
krimik háza táján: bűnügyi fikciós regényeik (valószínűleg magasfokú
szociológiai tapasztalataik révén) pedig meglepetésre csont nélkül illeszkednek
a(z al)műfaj specializációjába. A Skandináv Krimik vonulata összességében talán
tucatnál kevesebb, védjegyszerű sajátossággal kielégítően körvonalazható,
mindenesetre mégis oly karakteres tud lenni sokuk, hogy minőségi többletet
hordozván szinte nemes patinával vonják be a teljes, jó értelemben vett
mennyiségi szaporulatot. Ezek a történetek erősen feltételezik a cselekményen túlmutató
texturalitást: nemcsak magukkal a gyilkosságokkal operálnak, hanem a tette(ke)t
elszenvedők, a gyanúsított(ak) és a nyomozók figurái magánéletének is a
szociológiai mélységű szövegbe ágyazásával.
A Skandináv Krimik sokszor futtatják a cselekményt több
idősíkon, ahol a jelen és a múlt egymást feltételező, egymáshoz illeszkedő
összefüggései terítik az olvasó elé teljességében az elbeszélt eseteket. A
társadalmi realitáshoz hozzátartozó (s a földrajzi specialitásokon jelentős
mértékben nyugvó) vallási elvakultság nagy számban adja a történetek hol
kiegészítő, hol központi karakterisztikáját, ahol a valódi szövetből varrt
személyes szálak adnak a regényeknek feszültséget, lüktetést és koreográfiát. A
dramaturgiákból egészséges módon hiányoznak a feltűnő és szemet bántó klisék, a
hitelességet pont ez, valamint az egyéni sorsok átélhetősége biztosítja. A
Skandináv Krimik igazi ereje továbbá sokszor rejlik a karakterek
kidolgozottságában, a közöttük fennálló, fellépő vagy éppen véletlenszerűen
(sorsszerűen?) megvalósuló interakciókon. A kontúrosan szilárd alapokon szinte
törvényszerűen jelennek meg a témát (bűntényt), mint katalizátort felhasználva a
színhely (vagy helyszín) emberi kapcsolatai, a társadalmi beállítottság
merevsége, a szociális viszonyok gazdasági-társadalmi paraméterei. Jellemző még
a dialógusok – számunkra legalábbis – furcsa felépítése (mondathasználat,
érzelmi váltások, stílus), de a többször előforduló, megkérdőjelezhető
indokoltság mellett a szerzők mindig képesek mértéket tartani ebben a fontos dinamikai
eszközben.
Egyes kiragadott, a nagyon-nagyon távolról sem a teljességre
törekvő írói eszközök és specializációk terén olyan egyéni jellemzők jelennek meg
továbbá, mint amikor a történetvezetés kontúros személy-, eset- és környezetleírással
válik igazán elképzelhetővé (Michael Hjorth és Hans Rosenfeldt: Ingovány); a
részletek aprólékos kidolgozása, valamint a szereplők mélyreható jellemrajza
támasztja alá a megtörténteket (Camilla Läckberg: A kőfejtő); az
írástechnikailag a személyes és személytelen megközelítés határvonalán
egyensúlyozó történet idézi elő a (mégis) direkt beleélést (Thomas Enger:
Hegek); a tökéletes drámai érzék, a földrajzilag és társadalmilag meghatározott
folklórvilág és a kézzelfoghatóan hiteles realizmus nyújt borzongató élményt (Johan
Theorin: A falon túl); kirívó kivételként a többségükben kissé elnagyolt
figurák, a párbeszédek és motivációk helyenként sztereotip vezérlésű
megjelenítése csap össze a nyomozás átgondoltan realisztikus folyamatával (Håkan
Nesser: A Borkmann-elv); a társadalompolitikai kérdésekkel tálalt környezetrajz
fest valóságos képet (Ninni Schulman: Lány a hóban); vagy mondjuk amikor egy
zárt közösség helyi jellegzetességekből adódó szokásrendszeri
összeférhetetlensége miatt elmosódik a határvonal a bűnösség és az ártatlanság
között (Asa Larsson: Véráldozat).
A Skandináv Krimik népszerűségét igazolja továbbá, hogy Magyarországon
rengeteg kiadó vágott bele ebbe az északi, szórakoztató irodalmi bizniszbe. Vannak
közöttük olyanok, akiknek jobbára bejött ez a részterület (Scolar Könyvkiadó a
norvég Karin Fossum-regényekkel és az Arne Dahl-sorozattal; a Libri Kiadó a
Skandináv Thrillerek szériával), és olyanok is, akik szerényebb eredménnyel
büszkélkedhetnek csak (Európa Könyvkiadó, vagy mondjuk a Cartaphilus Könyvkiadó
az egyébként izgalmas és különös Lars Kepler-regényekkel). A pálmát azonban
hazánkban egyértelműen az 1991 decemberében bejegyzett Animus Kiadó (valódi)
Skandináv Krimik-sorozata viszi: a kiadó honlapja szerint (ezen cikk
megjelenéséig) összesen 42 skandináv bűnügyi regényt jelentettek meg. Ám a
gratuláció egyúttal az olvasóközönségnek is (nagyban ki)jár, akik nélkül a
Skandináv Krimik nem lehetnének a népszerűségi listákon legalább az oromzat
magasságában. De ott vannak, ennek pedig alapja a minőségi bűnügyi irodalom
hite és szeretete, úgyhogy hajrá tovább svéd, norvég, dán, finn és izlandi
mesélők!
Szilvási Krisztián
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése