Emma Donoghue: A szoba

Könyvkritika

Három méter harmincöt centi az egyik irányban, és pontosan három méter harmincöt centi merőlegesen rá, a másik irányban is. Az egyik sarokból nézve. Ez az élettér jut az ötéves Jacknek és a még harminc sincs Anyának abban a világban, amelyet egy beteg elméjű, „családi erőszakos” Istenség tart az irányítása alatt. A markában, kezében, beteg pszichéjében. S bár a m(egm)eneküléssel a világ (ki)tágul ugyan, a végtelen tér egyik és másik irányban, a sarkok nélküli szabadságban is több határt szab, mint ami egykönnyen befogadható.

Lehet nem első könyvvel is világhírnévre szert tenni, úgy, hogy szerzője már 15 éve ír regényeket, és úgy, hogy könyvei rendre díjakat nyernek. A tehetség adott tehát, s amikor a hetedik könyvvel végre felkerül az író a Man Booker Prize szűkített listájára, iszonyatos bestsellert produkálva, megtörténik az igazi áttörés, ahol a szoba tetőablakából látható szeletke ég csillagok milliárdjaival teleszórt univerzummá tágul. Az ír születésű Emma Donoghue (aki ma már kanadai állampolgár is) története pontosan így alakult. Az 1969-ben született hölgy – irodalomkritikus apa génjeivel – a legmagasabb fokú dicsérettel szerzett művészeti diplomát (angolul és franciául is), majd PhD bölcsészoklevelet.

1994-ben kezdett publikálni, a regények mellett novellákat, színpadi drámákat, rádióműsorokat és forgatókönyvet írt, valamint irodalomtörténeti munkái jelentek meg. S bár majd mindegyik nagyregénye díjakat és elismeréseket vont maga után, a 2010-ben írt A szoba volt az, amellyel valóban sikerült kitörnie a virtuális és valós térbe. A Room világszerte bestseller lett papíralapon, nem csoda, hogy 2015-ben megfilmesítésre is került. A mozi forgatókönyvét szintén Emma Donoghue írta, amelyért Oscar-, Golden Globe- és BAFTA-díjakra is jelölték. Könyveiben érdekes módon váltják egymást a jelenbeli társadalomszociológiai és -pszichológiai, valamint a történelmi szövetre alapozott és ágyazott fikciók. A szoba az előbbi vonulathoz tartozik, mégpedig olyan döbbenetesen kézzelfogható témaválasztással, amely napjaink „példáinak” tükrében nyelvet ölt a kitalációra, hogy érdes-karcoló valóságosságával borzassza el az olvasót. Ebben az atmoszférában pedig mindennél jobban vágyunk a kisfiúval elhitetett zárt és védőleg burkolt, hamis világba menekülni.

Az ötéves Jack a 26 esztendős Anyával (az eredetiben Ma) éldegél egy teljesen (el)zárt, külvilágtól hermetikusan elszigetelt szobában, amelynek alig több, mint 11 négyzetméterén egy parányi konyha, egy fürdőkád és vécékagyló, egy ruhásszekrény, egy franciaágy és egy tévékészülék osztozik. Teljes egészében és összesen ez az univerzum jut Jacknek születése óta, mivel az akkor még főiskolára járó Anyát egy férfi, akit a kisfiú csak Patásként ismer (az angolban szimplán Old Nick) hét évvel ezelőtt elrabolt, és a szobába zárt. Anya, hogy „megvédje” Jacket, úgy nevelte fel a fiút, az, amit maga körül lát, az igazi, behatárolt létező világ. S bár a tévéből minden nap tájékozódnak (a rajzfilmeken és az ismeretterjesztő műsorokon tú), az mind-mind csak kitalált, kizárólag ott létezik, a valóságban nem. Csupán ők vannak és a szoba, valamint az éjjelente néha megjelenő Patás, aki „elszórakozik” az ágyban Anyával, míg Jack a szekrényben alszik.

Egy nap azonban kiderül, hogy Patás már hónapokkal ezelőtt elvesztette az állását, így kettejük léte könnyen veszélybe kerülhet, ezért Anya tervet eszel ki, hogy Jack segítségével, hét év után végre megszökhessenek, és visszatérhessenek, illetve (újra) elkezdhessék a valódi életet. S bár nem szívesen árulom el a történet folytatását, mivel Donoghue regénye nem arról szól, sikerül a szökésük vagy sem, muszáj elmondanom, hogy az olvasó megkönnyebbülésére Jack és Anya kijutnak börtönükből, a rossz elnyeri méltó büntetését, az ártatlanok pedig a szabadságot. Amely azonban talán több leküzdhetetlen akadályt szül, mint a fogság viszonylagos kiszámíthatósága.

A szoba több szempontból is kész pszichológiai tanulmány, de mindenképpen olyan erkölcsi kérdésmegfogalmazás (egy „kísérletben” végigvezetve), amely bizonyosan vitára adhat okot. Emma Donoghue egyes szám első személyben, de nem az anya, hanem az ötéves Jack szemszögéből meséli el a velük történteket. Ez mindenképpen eredeti idea és roppant hatásosan kivitelezett bravúr, még úgy is, hogy szerintem az életkori felfogóképesség kisebb-nagyobb mértékben (el)túlzott, de a koncepció szempontjából mindenképpen szükségszerű. A fogságban történő gyermeknevelés választott útja, a valóságtól való mindenképpen megóvás olyan etikai kérdéseket szül, amelyekre – nagyon helyesen – a szerző nem kíván válaszolni. Helyette teljesen szívbe markolóan, intellektuális és emocionális indokokkal és eszközökkel mutatja meg egy olyan kisfiú, és rajta keresztül a „kétségbeesett”, de az összeomlástól magát erőszakkal távol tartó anya fejlődéstörténetét, amelyre autentikus értékítéletet csakis egy hasonló átélés adhatna.

Jack és Anya megmenekülése annyira természetes vonalon és zökkenők nélkül történik meg, hogy – és ez megint csak bravúr – az ettől eltérő, izzadságszagú és kényszer szülte, sablon dramaturgiai elemek semmibe vételéből kifolyólag egy pillanatig sem kérdőjeleződik meg a realitása. Mert, ismétlem, nem ez a lényeg. A szabadság az, amelynek rálátásából kerül mérlegre Anya eddigi nevelési módszere, és a szabadság az, amelyért a mérhetetlenül hatásos „irodalmi síkon” kell megküzdenie a főhősöknek. Belátható, hogy Anya és Jack szélsőséges, kölcsönös függőségi kapcsolata volt az egyetlen eszköz, amellyel túlélhették ezt a borzalmas rabságot, s miután hirtelen kinyílik számukra a világ, pontosan az elzártság pszichés (és fizikai) hatásai miatt olyan pokolian nehéz a valódi életbe való visszatérés.

Regényében Donoghue okosan nem az érthetetlenül torzult és sérült, patológiailag beteges emberi psziché ellen emeli fel a szavát, hanem az emberi kitartás, élniakarás, gyógyulásra termett természet mellett érvel – ezzel pedig még talán jólesően is demisztifikálja sérthetőségünk és sérülékenységünk szörnyét. Mert ugyan létezik bennünk a – szándékos vagy akaratlan – gonosz, van lehetőség és remény a legyőzésére. A kis Jack példája pedig rendkívül élethűen és a félelmekkel fokozatosan szembeszállva, életigenlően demonstrálja azt, ami lényünk leglényege. S könnyen lehet, hogy mindannyiunknak csak egy szoba a világ (kinek kisebb, kinek nagyobb), teljes életet élni benne mégis csakis rajtunk múlik.

Szilvási Krisztián