Automata - Filmkritika

Kisebb a lángja, mint a füstje – hogy ez most dicséret vagy dorgálás, az ugyebár attól függ. Hiszen mikrokozmoszában is látványos, viszonylag kidolgozott és stílusos film a spanyol Gabe Ibáñez sci-fi víziója egy lehetséges apokalipszis utáni világról, ahol az ember robotnak farkasa – fordítva ugyanis tiltja a két, kernelnek nevezett vezérlőmagba kódolt szabály(rendszer).

Az Automata sztorija szerint az általunk ismert civilizált világ végét (és nem világvégét, mert azért van tovább) a naptevékenység elfajulása okozta, melynek eredményeként bolygónk felületének radioaktívvá válása kiirtotta az emberiség 99,7%-át. A megmaradt néhány millió humanoid robotok által épített fallal körülvett városokba tömörült túlélni, ám mivel a légköri anomáliák nem kedveztek a digitális kommunikációs protokolloknak, erős technológiai regresszióval is kénytelenek megküzdeni. Azt ne firtassuk, ez mennyire reális, mindenesetre a beszűkült élettér a maga társadalmi hierarchiájával sokszor látott atmoszférát eredményez a vásznon. Ehhez Ibáñez és írótársai asimov-i robottörvényeket csaptak: 1. A robotok nem árthatnak az embereknek, sőt, meg kell előzniük az emberek életveszélybe kerülését. 2. A robotok nem hajthatnak végre magukon változtatásokat (sem javítást, sem fejlesztést). Azonban…

Nem rossz alapötlet és nem rossz cselekményvezetés; s ahhoz képest, hogy spanyol-bolgár koprodukcióról van szó mindössze (becsült) 15 millió dolláros büdzsével, jól is mutat minden. Persze behatároltak úgy a terek, mint a szereplők, de mielőtt kiszakadna a történet a falakon kívülre, a sivatagba, érezni a jóleső dramaturgiai feszességet. Odakint azonban, ahogyan kinyílik a tér, úgy veszik el a dinamika, hogy átadja a helyét a filozófiai síkra terelt, egyetemleges mondanivalónak – amely csak a legfelső rétegekig bomlik ki. Antonio Banderas-t jó látni, s bár sosem volt nagy színész, karaktere beleillik a légkörbe. Persze őt is magával rántják az ember-robot szenvedéstörténet kínos stációi, hogy a finisbe fordulva végleg elvesszen a rejtély.

Az Automatának nálam ezért kisebb a lángja, mint a füstje: felületesen elmélkedni az emberi lét értelméről, céljáról, kötelességeiről, a be nem teljesült kielégülés frusztrációját vonja maga után. Szerencsére azért élvezetes a film: Cleo, a prostirobot egyszerre szánnivaló és tisztelnivaló személyiséget sugároz, aki nem ítélkezik az emberek felett, ugyanakkor éles tükröt tart eléjük. Létének melankóliája a már említett kérdések irányába taszítja a nézőt, a válaszok azonban, bár nem kell szájbarágni, mégis mintha lógva maradnának a levegőben. Ezért nem hihetjük igazán a tenger megpillantását mi sem.