Adyváros
első évei – örömök és kihívások
Magyarország
20. századi társadalomtörténetét jelentősen befolyásolták a
lakhatási problémák és kihívások. A század közepén a magyar
lakáshelyzet európai összehasonlításban átlag alatt volt, a
lakások komfortfokozata, felszereltsége elmaradt a korabeli európai
színvonaltól. A Horthy-korszakban az alacsony komfortszint és a
magas laksűrűség mindennaposnak számított, nem volt ritka, hogy
5-6 fős családok éltek egyetlen szobás lakásban. A gondokat
fokozták a világháborús pusztítások, mivel a meglévő és
használható lakásállomány tovább apadt. Sokat elárul a
körülményekről, hogy az 1949. évi népszámlálás idején a
hazai lakások csupán 10%-a rendelkezett fürdőszobával, több
mint 70%-a egyetlen lakószobából és konyhából állt, s
mindössze 17%-a volt ellátva folyóvízzel.
Az
1950-es években az építkezések az ipari településekre,
szocialista városokra koncentrálódtak, ráadásul a hangsúlyt a
nehézipar erőltetett ütemű fejlesztésére helyezték. Ennek
eredményeként a lakásépítés éves volumene az időszak során
nem érte el a II. világháborút megelőző szintet sem, így a
problémák átfogó megoldása távolinak tűnt. Részben a
lakáshiány miatt még tovább emelkedett a laksűrűség, és
megugrott az egyetlen helyiségből álló lakások száma. Közel
300 ezer ember élt ebben az időszakban társbérletekben. Az ország
vezetése is tisztában volt a korántsem javuló állapotokkal. A
KSH jelentése a politikai vezetés számára többek között
megállapította, hogy „a
lakásállomány növekedése általában messze elmaradt a népesség
számának emelkedésétől…”.
A megfogalmazás szerint „a
lakásépítés jelenlegi üteme a városokban legfeljebb eléri a
népesség természetes szaporodásának mértékét, azonban
országosan átlagban az alatt marad, ez pedig a lakásviszonyok
további romlását eredményezi.”
(A KSH jelentése az 1954. július 1-i lakásösszeírás
eredményeiről. Budapest, 1954. november 13. Idézi Valuch Tibor).
Az
1960-as évektől fontos változások indultak el. 1960-ban
elkezdődött az ún. „15 éves lakásépítési terv”, amely az
ország akkori 2,7 millió lakása mellé további 1 millió lakás
építését irányozta elő másfél évtized leforgása alatt.
Ekkortól terjedtek el a lakótelep-építések, melyek a városok
arculatát és a városi életformát is átalakították. 1962-ben a
magyar kormány megvásárolta az ún. nagypaneles házgyári
technológiát a Szovjetuniótól, és megkezdődött a házgyárak
létrehozása. A nagypaneles építkezések kezdőéveként 1966-ot
szokták megjelölni.
Győr
lakhatási viszonyai a háborút követően hasonlóan alakultak,
mint a többi városban, a lakásállomány jelentősen
amortizálódott. A nehézségeket csak fokozta, hogy folyamatosan
nőtt a lakosság száma, sokan települtek a városba. 1949-ben 69
ezer, 1960-ban 84 ezer, míg 1970-ben már 100 ezer fő élt a
városban. A lakosság számának növekedése a következő
évtizedekben is folytatódott.
Lebombázott
lakóház a Baross út és az Árpád út sarkán, 1945.:
Lebombázott
lakóház az Árpád úton, 1945.:
A
megoldás érdekében szükséges volt a lakásépítések
felgyorsítása. Ennek megfelelően 1962 júniusában az Építésügyi
Minisztérium Város- és Községrendezési Főosztálya országos
tervpályázatot írt ki Adyváros
Részletes Rendezési Tervére.
A lakótelep helyét illetően nem volt szükség előtanulmányok
készítésére, mert az 1929. évi városrendezési tervpályázat
óta Nádorváros lakóterületi fejlesztése eldöntött tény volt.
Ezen a területen korábban téglagyári agyagtermelő gödrök
működtek, melyeket feltöltöttek. Meglévő épületek bontására
minimális mennyiségben volt szükség. Cziglényi
László,
a Megyei Beruházási Iroda vezetője 1967. március 30-án úgy
tájékoztatta a Kisalföldet, hogy „az
építkezés miatt csupán három családi házat kell szanálni a
Bacsó Béla utcában. A Felszabadulás útján szintén három ház
van útban. Ezek volt téglagyári munkáslakások maradványai.”
(Kisalföld, 1967. március 30.) A beruházás előkészítését
nehezítette, hogy a terület közműellátottsága csekély volt,
így a lakótelep építéséhez meg kellett építeni az új
főgyűjtőcsatornát is.
Utcarészlet
a Felszabadulás úton, később lebontásra ítélt házakkal:
Adyváros
megvalósult terve:
A
lakótelep építésére kiírt első pályázatot követően több
alkalommal módosították a terveket, és változtak a lakásszámra
vonatkozó előirányzatok is. A cél egyértelműen az utóbbi
mutatószám növelése volt.
Adyváros
tervezése összességében 1966 és 1976 között zajlott.
Az első három ütemben 1967 és 1975 között 7500 lakás épült
meg a házgyár első szériatermékéből. A negyedik és ötödik
ütemben, 1975-77-ben 1600 lakás készült el. A lakások átlagos
alapterülete alig változott, 49,8 négyzetméterről 53,2
négyzetméterre emelkedett. Adyváros
1977-re elérte területi kiterjedésének végső határát 9100
lakással. A
lakosságszám esetében eltérő számadatok találhatók a
különböző forrásokban. A tervezők először 25, majd 30 ezer
fővel számoltak, a már meglévő lakótelep kapcsán 36 ezer fős
lélekszámról is olvasni. Az 1980. évi népszámlálás hivatalos
adatai szerint az adatfelvételkor Adyvárosban 32870 fő élt.
Adyváros
építésének előfeltétele volt a győri házgyár átadása 1968.
szeptember 18-án. Az MTI korabeli tudósítása szerint
„ünnepélyesen
avatták fel Győr-Moson-Sopron megye nagyteljesítményű házépítő
kombinátját. A szovjet házgyár évente több mint 4000 lakás
elemeit készíti el. Eltérően a budapesti szovjet házgyártól, a
fürdőszoba berendezést egy blokkban gyártja. Az ünnepségen
megjelent Bondor József, építésügyi és városfejlesztési
miniszter, valamint G. Karajev, a Szovjetunió építésügyi
miniszterének vezetésével a szovjet építőipari küldöttség.”
A
győri házgyár (GYÁÉV) gyártócsarnoka:
A
győri házgyár az elsők között nyitott meg Magyarországon,
termékei többek között Tatabánya, Mosonmagyaróvár és Sopron
városképét is meghatározták.
A
beköltözők „öröme”
Adyváros
építése és az új lakótelep benépesülése többször szerepelt
a korabeli újságok hasábjain. Győr mint ipari város fejlődése
ebben az időszakban megkérdőjelezhetetlen volt, és sokszor
kiemelendő példaként jelent meg országos viszonylatban is. Ennek
a fejlődésnek egyik pozitív jelképe volt Adyváros. A Népszava
1972-es tudósítása a következőket hangsúlyozta: „Ezek
a régi és új negyedek – az „Ady” javában épül, a „Kun
Béla” tervét most fogadták el – nem úgy lakótelepek, mint
megszoktuk Budapesten; nem különülnek el a városközponttól;
szorosan hozzátapadnak, hogy ne terebélyesedjék széjjel a város,
és ne kelljen a közművesítést széjjelhúzni. Sőt, okosabban
lehessen felhasználni a kommunális létesítményeket!”
(Népszava, 1972. április 26.)
A
híradás szerényen kiemeli: „Az
Adyvárost a helyi házgyár építi. Egyetlen épület sem „karcolja
a felhőket”, Győrött nincs gigantománia. Nem illik a városképbe
a felkiáltójel, de meg nem is akarnak teljesen elszakadni a
lakosság körében még gyakran meglevő „kertes ház”
szemlélettől. Ha valami nehezítette a szanálásokat, azért ez a
szemlélet volt. De végül is csak néhány család akadt, amely nem
kívánt zöld pázsiton emelkedő bérházba költözni; ezek olcsón
jutottak házhelyhez. Különben a régebbi kis családi házak
veszedelme a nedvesség, ami nem véletlen a folyók közelében. A
makacskodók, ha nem győzte meg őket a tanácsi szép szó, később
hallgattak az új lakásba költözőkre, s maguk kérték a
szanálást.”
(Népszava 1972. április 26.)
Az
első tízemeletes lakóépületek Adyvárosban:
Az
épülő városrész:
A
lakótelepre költözőkről a Budapest című havilap adott képet
1975. szeptemberében, amikor szintén Győr urbanizációja,
fejlődése került napirendre. Az írás Adyváros kapcsán a régi
és modern feszültségére is utal a vidékről betelepülők
kapcsán, nem elhallgatva ugyanakkor az új lakások vitathatatlan
előnyeit: „Az
újjáépített városközpont, az Ady-város új lakótelepének
magas házaiban, a panelfalak között például mindenütt jelen van
az öreg győri nemzedék: falusias mozgású és akcentusú idős
parasztemberek, fejkendős nénikék. Mialatt a loggiák, az ablakok
magasából fejcsóválva bámulják a nagyvárosi forgalmat — a
földes padlóra, a rábaközi, szigetközi, sokoróalji
baromfiudvarokra, krumpliföldekre, templomokra emlékeznek. Az
Ady-városi fiatalabb lakók elődjei 80 százalékban falun éltek a
felszabadulás előtt. S nagyjából ugyanez az arány a
gyárvárosban, az újvárosban, a barokk belvárosban élő
közalkalmazottak, munkások, értelmiségiek között. Az idős
szülők mindmáig idegenül tesznek-vesznek a távfűtéses,
beépített bútorú, gyermekkocsi tárolóval és szárítóhelyiséggel
ellátott lakóházakban.”
(Budapest, 1975. szeptember).
A
lépcsőházak átadásáról, a hibák kijavításáról a
Népszabadság 1973-as számában olvashatunk. Az elkészült házak
és lakások ellenőrzése több napig is eltarthatott, melyről
jegyzőkönyv készült. A hibákat sem elhallgató, ugyanakkor
pozitív hangvételű cikk részletesen beszámol a lakások
ellenőrzéséről:
Több
beszámoló emelte ki a beköltözők környezetükre figyelő,
szépítő igyekezetét. A korábban jórészt vidéki környezetben
élők nagy hangsúlyt fektettek a lakótelep elviselhetővé,
színessé tételére. Ennek „állít emléket” a Kisalföld
1976. május 6-án, amikor a Munkásőr utca 37., 39. és 41. szám
alatti lépcsőházak virágos környezetéről tudósít, „üdén
zöldellő pázsitot”, „színpompás virágokat” említve. A
virágos környezetre szükség is volt a kezdeti kopár, üres
utcákon és a színeket teljesen nélkülöző lakótömbök között.
Utóbbiak változatosabbá tételére ekkor még kevésbé figyeltek
a tervezők, megoldást majd csak a Kun
Béla lakótelep
építésénél nyújtottak.
Adyváros
első fái, virágai:
A
lakótelepi hétköznapok nehézségei
A
lakótelepek térnyerésével világossá vált, hogy a viszonylag
gyorsan és nagy mennyiségben „gyártott” új városrészek
megoldást kínálnak ugyan az égető lakáshiányra, ám új
problémákat is generálnak. A tervszámoknak való megfelelés és
az ebből következő gyorsaság, az egyhangúság, a kiszolgáló
infrastruktúra hiányosságai hamar kritikák kereszttüzébe
kerültek. Már az 1960-as évek végén szociológiai felmérések,
folyóiratcikkek, hírlapi tudósítások foglalkoztak a
lakótelepeken élők gondjaival.
A
Népszabadság 1968. március 19-i beszámolója szerint: „A
Várostervező Intézet szociológiai csoportjának egy vizsgálata
megállapította, hogy Budapest új lakótelepeinek újdonsült lakói
közül csak 48 százalék érzi jól magát. Nagy és eredményes
erőfeszítéssel küzdünk tehát a lakáshiány ellen, de nem mind
siker, ami megépült, s amire a megszólaló mérnökök, építők,
lakók figyelmeztettek: az eredmények új problémákat szülnek.”
(Népszabadság, 1968. március 19.)
Adyváros
esetében a tervezők, a város vezetői és az újságok is
igyekeztek hangsúlyozni, hogy szerették volna elkerülni a
fővárosban jelentkező egyhangúságot, szürkeséget. A Budapest
folyóirat leírása szerint: „Nem
véletlenül teszünk vagy tucatszor is említést Ady-városról,
amely a győri városfejlesztés jelképe. Szerepe ugyanis körülbelül
olyan, mint Budapesten a kelenföldi, az óbudai és az újpalotai
városnegyedeké együttvéve. A város lakosságának csaknem
egyharmada: 30 ezernél több ember költözött és költözik még
mindig a győri házgyár elemeiből készült városnegyedbe. A
tervezők itt kivédték a betonrengeteg olykor nyomasztó hatását.
Széles utakkal és tágas terekkel, zöldterületekkel oldották fel
a monoton városképet.”
(Budapest, 1975. szeptember)
Adyváros
kapcsán elsősorban a kiszolgáló intézmények és szabadidő
eltöltésére alkalmas terek (pl. üzletek, parkok, közművelődési
intézmények stb.) hiányát emelték ki. Ezekre a problémákra
csak az 1970-es évek közepétől reflektáltak érdemben az építők.
Még a fiataloknak kiadott Pajtás című hetilap is foglalkozott
például a játszóterek hiányával – persze a megszokott pozitív
hangvételű szocialista kicsengéssel: „Győr-Ady
városban gombamód szaporodnak a hatalmas lakóépületek. Az új
városrészben közel huszonötezer ember él. Sok a kisgyerek,
akiknek lételeme a Játék. Sajnos Adyvárosban még sok kívánnivaló
van a játszóterekkel. A környékbeli úttörők ezért –
megelégelve az Illetékes szervek tétlenségét – az apróságok
segítségére siettek.”
(Pajtás 1973. október 31.)
Adyvárosi
játszótér:
Üzlethelyiség
Adyvárosban:
A
kihívásokkal szorosan összefüggött, hogy a városrész
építésének, illetve benépesülésének időszaka (az 1970-es
évek) egy jelentős demográfiai hullámmal esett egybe, amit
erősítettek egyes szociálpolitikai kedvezmények (pl. GYES)
bevezetése. Az ide költözők között ezért nagyon magas volt a
gyermeket vállaló fiatalok aránya, ami az óvodai és iskolai
intézmények zsúfoltságát eredményezte: „Ady-városban
a második iskolát még fel sem avatták, amikorra a meglevőt már
kinőtte: az ifjúsági és a játékszobákat nyomban berendezték
tanteremnek, hogy legalább az első tanévben ne kelljen délutáni
műszakot bevezetni.”
(Budapest, 1975. szeptember)
Az
intézmények hiányát, illetve szűkösségét az is fokozta, hogy
ezek építése több időt igényelt, mint a tömegével gyártott
panelházak felhúzása. A városrész alakulása az 1970-es évek
közepére ért el arra a szintre, hogy a kiszolgáló építmények
jelentős számban megépülhettek. A játszóterek mellett üzletek,
óvodák, iskolák és közművelődési terek átadására volt
szükség.
Az
Ady Endre Általános Iskola:
A
Móra Ferenc Általános Iskola:
A
diákok benépesítik Fekete István Általános Iskolát:
A
teljesség igénye nélkül felsorolhatjuk, hogy az Ady Endre
Általános Iskola 1970-ben, a Móra Ferenc Általános Iskola
1973-ban, míg a Fekete István Általános Iskola („kék iskola”)
1976-ban kezdte meg működését. A Bacsó Béla úti
rendelőintézetet 1974-ben adták át, míg az üzletek közül a
Verseny ABC 1975-ben indult. A közművelődési intézmények
hiányát 1973 és 1981 között a Petőfi Emlékkönyvtár volt
hivatott ellensúlyozni, mely az egyik tízemeletes lakóház
földszintjén kapott helyet, 150 négyzetméteres alapterületen.
Utóbbi intézmény képzőművészeti és fotókiállításait a
„kék iskola” aulájában rendezték meg. A könyvtár a Városi
Könyvtár 1981-es átadásával
funkcióját veszítette és bezárt.
De
a talán kevésbé szembetűnő kiszolgáló egységek létesítése
sem maradhatott el. A Kisalföld 1976. július 27-én ír ezek
megnyitásáról – nem elhallgatva, hogy a fennálló problémák
ezzel továbbra sem oldódnak meg hiánytalanul: „Győrött,
az adyvárosi lakóháztömbök földszintjén elkészültek és
rövidesen megnyitják a szolgáltató üzleteket: ruházati méretes
szalon, képkeretező bolt, OFOTÉRT fotólaboratórium kap majd
helyet. A létesítmények nem oldják meg, de jelentősen csökkentik
Adyváros lakosságának szolgáltatási gondjait.”
(Kisalföld, 1976. július 27.)
Bár
az 1970-es években folyamatosan bővültek a kiszolgáló és
szabadidős terek, 1979-ben mégis arról olvashatunk, hogy a környék
három iskolájának diákjai közül sokan a Pozsonyi sörözőben
kénytelenek ebédelni: „Nekik
– majdnem négyszázötvenen vannak – a Pozsonyi söröző a
menza. Minden hétköznap itt költik el az ebédjüket,
ugyanannyiért, mintha az iskolában ennének – ahol mindenkinek
nem jutott hely. A győri áfész rájuk is gondolt, amikor a város
több mint harmincezer lakosú lakótelepén új vendéglátó
egységet nyitott.” (Népszabadság,
1979. február 6.)
A
tudósítás kiemeli, hogy a délután és este sörözőként
funkcionáló vendéglátóipari egység szükségből kénytelen
több száz diák étkeztetését megoldani, amit azonban –
természetesen – örömmel vállaltak az üzemeltetők. Ezúttal
sem maradhatott el a kedvező lezárás: „Estefelé
más arcot ölt a söröző. Új abroszok kerülnek az asztalokra, s
a hamutartók felrakásával jelzik, hogy vége a dohányzási
tilalomnak. Ilyenkor a felnőttek, vacsorázó családok, baráti
társaságok, sör mellett beszélgetők birodalma a Pozsonyi, ahol –
a győri áfész csehszlovákiai kapcsolatai révén – igazi
pozsonyi sört mérnek.” (Népszabadság,
1979. február 6.)
Az
1960-as és 1970-es években épülő új győri városrész jelentős
változást hozott a város életében. A több mint 30 ezer embernek
otthont adó lakótelep új lakói hamar igyekeztek saját maguk
formálni, belakni a területet. A lakáshiány enyhítése ugyan
„jól haladt”, de az első években az egyéb szolgáltatások
létesítése elmaradt a szükséges mennyiségtől. Manapság az
iskolák és játszóterek hiányára talán nemigen lehet panasz
Adyvárosban, az ekkor ültetett fák is benőtték és emberközelivé
tették az utcákat. Újabban viszont a parkolók hiánya jelenthet
problémát – amivel pedig ezekben az években nem nagyon kellett
foglalkozni.
Borbély
Tamás
Felhasznált
irodalom:
-
1980.
évi Népszámlálás. 35. A lakótelepek főbb adatai. Budapest,
1983.
-
Fátay Tamás: Győr:
városépítés és városrendezés 1945 és 1986 között. Győr,
2011.
-
Göcsei Imre: Győr településfejlődése 1945-1985 között. In.:
Földrajzi Közlemények XXXVI. (CXII.) kötet, 1988. 3-4. szám,
148-166.
-
Kovács
Zoltán-Michael Douglas: A városépítés időzített bombája -
avagy a magyar lakótelepszindróma társadalomföldrajzi
megközelítésben. In.: Földrajzi Értesítő XLV. évf. 1996. 1-2.
füzet, pp. 101-117.
-
Mezei György: Lakóterületi közművelődés Győr-Adyvárosban
(Gépirat). Győr, 1986.
-
Valuch Tibor: Magyar hétköznapok. Fejezetek a mindennapi élet
történetéből a második világháborútól az ezredfordulóit.
Budapest, 2013.
A
fotók forrása:
-
Dr.
Kovács Pál Könyvtár és Közösségi Tér helyismereti
gyűjteménye (01-02. kép)
-
Győr Város Levéltára. XIV.5. Fátay Tamás főépítész iratai
(03-06.; 08-11.; 13-18. kép)
-
Fortepan 25010.
kép, adományozó: Tóth károly dr. (07.kép)
-
Győr, Adyváros 24 tantermes általános iskola uszodával. Győr,
Adyváros, III. ütem. Építészeti terv (19. kép)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése