könyv, film, zene, rendezvény egy helyen

2017. szeptember 28., csütörtök

Érdekességek a megyei könyvtár muzeális gyűjteményéből – 7. rész

A 200 éve elhunyt Sándor István emlékére




Sorozatunk e cikke egy szomorú évfordulóhoz kapcsolódik. 200 évvel ezelőtt, 1815. március 29-én tragikus körülmények között hunyt el a széles körű érdeklődésű és műveltségű író és bibliográfus Sándor István. Ezen írás keretein belül a Győrben nyomtatásban megjelent műveinek bemutatásával tisztelgünk személye és munkássága előtt.

Sándor István 1750 augusztusában született a felvidéki Lukán földbirtokos családban. Érdekesség, hogy iskolai tanulmányainak megkezdéséig csak szlovákul tudott, később tanult meg magyarul. Iskoláit Nyitrán, Nagyszombatban, más források szerint Pozsonyban végezte el, majd a Nagyszombati Egyetem hallgatójaként felsőfokú képzésben is részt vett. 1774-től, nagykorúságát elérve, a lukai családi birtokon gazdálkodott, amely azonban távol állt érdeklődési körétől, ezért inkább irodalmi tevékenységgel kezdett foglalkozni. Első próbálkozásai műfordítások voltak. 1778-ban Pozsonyban és Kassán jelent meg Christian Fürchtegott Gellert népszerű regényének Sándor István által készített fordítása G** nevezetű svédi grófnénak rendes történeti egy juhászi játékkal egyetemben címmel. Tény, hogy a műfordítás nem sikerült, magyartalan, nehézkes volt a nyelvezete, ezért például Bessenyei György is bírálta a megjelent kötetet. Minden hibája ellenére – Sándor életművét tekintve – mégis nagy jelentőségű ezen alkotása is, mivel már ebben is megmutatkozott bibliográfiai érdeklődése. 46 olyan magyar nyelvű mű címét adta meg, amelyek hasznos és örömteli időtöltést jelenthetnek jövőbeli olvasóiknak.

A magyar irodalmi életbe más módon is bekapcsolódott. Lukán élt még, mikor előfizetett az első magyar nyelvű újságra, a Magyar Hírmondóra, amelyben egyaránt olvashatott beszámolókat a hazai és a külföldi eseményekről, híreket különböző írók munkásságáról, bírálatokat az újonnan kiadott könyvekről. A szerkesztő, Rát Mátyás a sajtó segítségével akarta támogatni a „kibontakozó hazai nyelvi és irodalmi törekvéseket”. Ezen újság révén ismerkedett meg 1782-ben Révai Miklóssal is, akivel évtizedeken át szoros barátságban és munkakapcsolatban állt. 1786-tól kezdve leveleztek is egymással. Sándor Révaival konzultált „irodalmi terveiről, továbbá tanácsokat kért tőle a magyar nyelv sajátosságaira vonatkozóan” is, valamint igyekezett anyagilag is támogatni Révait, akit olykor még svájci utazásra vagy lukai birtokára is meghívott.

Révai Miklós 1784 és 1796 között Győrben élt és működött. Sándor István ekkortájt készült műveinek kéziratait Révai gondozta, ő rendezte ezeket sajtó alá, és nyomtatásukat is ő felügyelte, mindezek következtében érthető, hogy a győri Streibig-nyomdában jelent meg Sándor legfontosabb művei közül jó néhány.

1784 nagy változást hozott Sándor István életében, mivel ebben az évben a kis nyitrai faluból a szellemi élet egyik központjának számító Bécsbe költözött, ahol tagja lett egy magyar értelmiségiekből álló körnek, „amely a kultúra és a tudomány polgári és nemzeti megújítását tűzte ki maga elé célul”. Sándor Bécsben rendszeresen látogatta a császári könyvtárat, amely „magyar könyvekben és kéziratokban is gazdag volt”.


 Az 1790-es évek elején újabb, sikeresebb műfordításokat jelentetett meg, immáron Győrben. 1791-ben Streibig József adta ki Jelki Andrásnak egy született magyarnak történetei a' ki, minek utánna sok szerentsétlen eseteken, hajó töréseken, raboskodáson, és a' vad emberek között életének külömbféle veszedelmein által ment vólna, végtére Batáviában nevezetes tisztségekre hágott címmel Jelky András (1730-1783) német nyelvű önéletírásának magyar nyelvű fordítását. Az eredeti mű 1779-ben jelent meg Bécsben, és a bajai, német származású szabólegény egészen a Távol-Keletig elérő kalandjait tartalmazza. 1792-ben szintén Streibig József műhelyéből került ki az ókori szerző, Publius Ovidius Naso legjelentősebb művének, a Metamorphoses-nak műfordítása Az Orras Ovidnak deákból fordított változási címmel. Sándor István a kötethez összeállított egy tárgymutatót, közölte Ovidius életrajzát is, valamint a függelékben további versfordításait is publikálta.


 Sándor István első önálló műve 1793-ban jelent meg szintén a Streibig-officina kiadásában Egy külföldön utazó magyarnak jó barátjához küldetett levelei címmel a szerző feltüntetése nélkül. Külföldi útjaira is Bécsből indult: 1785 telén Felső-Olaszországba, 1786 tavaszán Németországon át Londonba és Párizsba, 1787 májusában Prágán, Drezdán keresztül Berlinbe, végül 1791 júniusában Svájcba utazott. Körútjai során olyan városokat érintett, mint Graz, Velence, Pádua, Brescia, Milánó, Mantua, Piacenza, Genova, Torinó, Klagenfurt, Bécs, Passau, Regensburg, Nürnberg, Frankfurt, Köln, Aachen, Brüsszel, Calais, London, Párizs, Strassburg, Stuttgart, Augsburg, München, Linz, Prága, Drezda, Berlin, Boroszló, Brünn, Schaffhausen, Altdorf, Luzern, Bern, Basel és Konstanz. Írásának műfaja levelek formájában megírt útikalauz. Ez a műfaj, amellyel Sándor Bécsben ismerkedett meg, a 18. századi „Nyugat-Európában éppen virágkorát élte, de hazánkban még nem éreztette hatását”.

Utazásaira előre felkészült, külföldi útikönyveket használt útvonalai megtervezéséhez. Művével számos célt kívánt szolgálni: egyrészt egy olyan gyakorlati tanácsokat is tartalmazó útikalauzt akart adni a leendő utazók kezébe, amelynek révén az utazásukat ők is sikeresen megvalósíthatják. Másrészt ennek segítségével azok is megismerkedhettek az általa bejárt országokkal, akiknek nem volt lehetőségük eljutni oda. Harmadrészt nemcsak az úti élményeit, viszontagságait írta le tárgyilagosan, hanem igyekezett minél több ismeretanyagot összegyűjteni azokról az országokról és városokról, ahová eljutott. Ennek megfelelően Sándor István széleskörűen ismertette az utazásai során megcsodált természeti szépségeket, a meglátogatott országok „társadalmi berendezkedését, politikai viszonyait, a lakosok vallás és foglalkozás szerinti megoszlását, az egyes országok és városok szociális és morális állapotát”. Leírta továbbá a „városképet, a házakat, az utcákat, a tereket, a hidakat”. Ezeken túlmenően igyekezett bemutatni az adott országok és városok iparát, mezőgazdaságát, kereskedelmét is. Felsorolta „a műemlékeket, a templomokat, a kolostorokat, a könyvtárakat, a múzeumokat, véleményt nyilvánított a műalkotásokról, a képekről, a szobrokról, az angol és francia kertekről, a parkokról és a szökőkutakról”. Tudósított a színházakról, beszámolt a külföldi városok opera- és balettelőadásairól, a különböző koncertekről és oratórium bemutatókról, valamint ismertette a helyi szórakozási lehetőségeket is, azaz a különböző szórakozóhelyekről és mulatságokról, a tisztes és kevésbé tisztes időtöltési alkalmakról egyaránt írt.

Sándor Istvánnak voltak olyan állandó témái is, amelyekről mindig és mindenhonnan beszámolt. Egyrészt megemlített minden lehetséges magyar vonatkozást, másrészt mindig írt a tisztességes és a kétes erkölcsű nőkről is. Például a párizsi éjszakai élet bemutatásának egy teljes levelet szentelt, amelyben „sodró elevenséggel festi le az éjszakai élet forgatagát és figuráit”. Sándor István nevéhez fűződik például az örömlány kifejezés meghonosítása, ez a kifejezés német nyelvből átvett tükörfordítás. Annak ellenére, hogy műve a nyugat-európai mintákat követte és évtizedekkel a műfaj magyarországi meghonosodása előtt jelent meg, hamar feledésbe merült, csak jóval később fedezték fel újra.


Sándor István 1791-ben indította meg Sokféle címmel rendszertelenül megjelenő folyóiratát. 1791 és 1801 között Győrben adták ki a Streibig-nyomdában a Sokféle első nyolc kötetét, a kilencediktől kezdve az utolsó, tizenkettedik kötetig pedig Bécsben jelentek meg 1808-ban. Sándor István egy személyben volt a Sokféle szerkesztője és írója, akinek széles érdeklődési köre az írások tartalmát tekintve is szembetűnő. Az anekdotikus érdekességek mellett irodalmi, nyelvészeti, természettudományi, történeti, könyvtörténeti és művészettörténeti írások egyaránt szerepeltek a kötetekben. Kezdetben inkább „vegyes tartalmú, enciklopédikus jellegű, ismeretterjesztő célú” írásokat közölt, később komoly nyelvtudományi, nyelvészeti közleményei jelentek meg. Egyaránt foglalkozott nyelvhelyességgel, szófejtéssel, jövevényszavak eredetével, nyelvújítással, stb. Nyelvészeti munkásságának betetőzését jelenti az 1808-ban Bécsben Toldalék a' magyar-deák szókönyvhez címmel kiadott nyelvtörténeti szótára.

A Sokfélében Sándor István már számos bibliográfiai összeállítást is közölt, sőt arról is beszámolt, hogy önálló kötetben megjelenő bibliográfiája előkészületben van. Könyv- és könyvtártörténeti szempontból legjelentősebb műve az 1803-ban Streibig József által Győrben kiadott Magyar könyvesház, avagy A magyar könyveknek kinyomtatások ideje szerént való rövid emlitésök című műve. Ennek a kötetnek az a legfőbb jelentősége, hogy ez tekinthető az első magyar nemzeti bibliográfiának. Korábban olyan életrajzgyűjteményeket állítottak ugyanis csak össze, amelyek az életrajzi adatok mellett tartalmazták az egyes szerzők műveit is. Ellenben a Magyar könyvesházban a 16. századtól kezdődően egészen a 18. század végéig magyar nyelven megjelent kiadványokat gyűjtötte össze, kiadási évük és nyomtatási helyük szerint rendszerezve. Sándor Istvánt különböző okok vezették ezen műve összeállításakor: egyrészt a könyvek szeretete, másrészt saját kutató és gyűjtőszenvedélye, harmadrészt a filológiai munkássága során szerzett tapasztalatai, nevezetesen az, hogy mennyire hiányzott munkája során egy nemzeti bibliográfia. Legfontosabb ok azonban talán mégis az volt, hogy bebizonyítsa a kevésbé tájékozottak számára is, hogy már több száz évvel korábban is jelentek meg magyar nyelvű könyvek nyomtatásban.

Bibliográfiájának összeállításához igénybe vette a bécsi Hofbibliothek és a magyarországi könyvtárak közül a debreceni, az egri és a nagyenyedi könyvtárak állományát is. Munkájában segítették Révai Miklós, Virág Benedek, Horvát István, Kultsár István. Csak magyarul kinyomtatott, vagy magyar fordítással is rendelkező műveket vett fel listájára, azaz nemcsak a Magyarországon, hanem külföldön megjelent kiadványokat is rendszerezte.

A Magyar könyvesház szerkezete időrendi, ugyanazon évben megjelentetett dokumentumokat a kiadási hely betűrendjébe rendezte, de az azonos nyomdahelyen belül már nincs rendező elv. A megjelenési év tekintetében bizonytalan kiadványokat az egyes évszázadok után külön sorolta fel. Sándor István a kötetben több, mint 3600 könyv leírását közölte: a címet, a formátumot, a szerzőt vagy a fordítót sorolta fel, és megjegyzést is fűzött hozzá adott esetben, ez általában a kiadásjelzést jelentette. Több pótlást, kiegészítést is hozzátoldott a kézirathoz, ezeket azonban már nem csoportosította megfelelően, ezáltal a használat nehezebbé vált a többször újra induló időrend miatt. A kötet végén található az írók betűrendes jegyzéke, minimális életrajzi adatokkal.

Életének utolsó éveiről keveset tudunk. Betegsége, magányossága, búskomorsága miatt végső elkeseredésében öngyilkosságot követett el, főbe lőtte magát. A magyar kultúra pártfogójaként végrendeletében könyvtárát, érem- és képgyűjteményét, valamint 10 ezer forintját a megalapítandó magyar tudós társaságra hagyta. Bibliográfiai és nyelvészeti munkássága előtt tisztelegve Toldy Ferenc róla nevezett el egy 16. század elején magyarul írt kódexet, amely napjainkig Sándor-kódex néven ismert. Sándor István emlékét az utókor elsősorban bibliográfusként őrzi, mivel „vállalta és elvégezte az úttörés nehéz munkáját: elsőnek adott összefogó képet irodalmunk és könyvkiadásunk fejlődéséről, és ezáltal létrehozta az első magyar nemzeti bibliográfiát”.
Ősze Mária


Források: a Magyar művelődéstörténeti lexikon és a Magyar életrajzi lexikon vonatkozó szócikkei; Pogány György: Sándor István és a Magyar Könyvesház; Éder Zoltán: Az első magyar nyelvű útikalauzról és szerzőjéről; Batári Gyula: A tudományos szaksajtó kialakulása Magyarországon : 1721-1867; Kókay György: Könyv, sajtó és irodalom a felvilágosodás korában.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése