Orvosbotanikai
könyvek a 18. század utolsó negyedéből

Magyarországon
egészen a 18. század végéig az orvostudomány nyelve a latin volt, ennek
megfelelően a tudományos igényű orvosi művek jelentős részét szerzőik latinul
írták. A 18. században kezdtek kiadni olyan orvosi könyveket, amelyek esetében
íróik már célul tűzték ki, hogy az orvostudomány területén is megteremtik a
magyar tudományos szaknyelvet. Azonban igazán kiemelkedő jelentőségű magyar
nyelven írt orvosi munkákat a 19. század első harmadától-közepétől jelentettek
meg.
Különlegesség, hogy egy olyan
világban, amelyben a nyomtatott könyv már rég kiszorította a kéziratos
könyveket, az orvostudomány területén a 18. századig még számtalan „másolatban
terjedő kézirat” forgott közkézen, amelyekhez a különböző receptgyűjtemények, a
sebészeti vagy az állatgyógyászati tanácsadó könyvek tartoztak. Ezeket a
köteteket szerzőik általában saját maguk használatára állították össze,
megjelentetésükre nem is gondoltak. Tartalmukat tekintve az orvosi könyvek
között megkülönböztethetünk: gyógyszerészeti szakkönyveket, különböző
szójegyzékeket, szótárakat és kommentárokat, sebészeti könyveket, valamint
különböző orvosi kivonatokat. Külön csoportot jelentenek az ún. orvosbotanikai
könyvek, amelyekhez különböző színvonalú herbáriumok és növényszimbolikai művek
tartoznak.
Az orvosbotanikai könyvek műfajból két
18. századi mű található meg a Dr.
Kovács Pál Megyei Könyvtár és Közösségi Tér muzeális gyűjteményében. Ezeket
sem a kortársak, sem a későbbi szerzők nem tekintették a magyarországi botanika
csúcspontjainak, de helyi vonatkozásaik miatt mindenképp fontosnak tartom, hogy
ezen sorozat keretein belül kicsit szót ejtsek ezekről a könyvekről is.
Az
évszázadok során Magyarországon vegyészek, kémikusok, a természettudományok
iránt is érdeklődő helytörténészek, teológusok, orvosok stb. saját
tudományterületük mellett botanikával is foglalkoztak. Sőt olykor még hosszabb
időn keresztül Magyarországon élő külföldiek is sokat tettek azért, hogy a
magyarországi növényeket szélesebb körben is megismertessék. A hétköznapi
orvoslásban pedig kiemelt szerep jutott a gyógynövényeknek, mint
gyógyszereknek, emiatt különösen fontos volt, hogy tanulmányozzák, megismerjék
és le is írják ezen növények különböző gyógyhatásait. Ennek megfelelően sok
esetben a botanika fő célja az volt, hogy feltárják az egyes növények orvosi
célból történő felhasználhatóságát és gyógyító erejét, nem pedig „a
florisztika, vagy a növényföldrajzi flórakutatás”.
A
18. század folyamán összeállított orvosbotanikai könyvek nem előzmények nélkül
jelentek meg. A korábbi évszázadokban, évtizedekben olyan jelentős művek
keletkeztek – a teljesség igénye nélkül –, mint Melius Péter Herbariuma
(Kolozsvár, 1578), Carolus Clusius Stirpium nomenclator Pannonicus (Növények
pannon névjegyzéke) című műve (Németújvár, 1583), Beythe András Fiveskönyve
(Németújvár, 1595), és Luigi Ferdinando
Marsigli (1658-1730) Catalogus plantarum circa Danubium sponte
nascentium (A Duna környékén szabadon nőtt növények jegyzéke) (Amszterdam-Hága,
1726) című kiadványa. Helyi vonatkozása miatt megemlítendő az a kéziratos mű,
amelyet a soproni orvos Loew Károly
Frigyes (1699-1741) és a soproni tanár Deccard
János Kristóf (1686-1764) állított össze Flora Semproniensis
címmel, amelyben 1100 Sopron környékén megtalálható növényt ismertettek.
Csapó József Új füves és virágos magyar kert
című írása 1775-ben jelent meg Pozsonyban a Landerer-nyomdában.
Ki is volt Csapó József? Győrben
született 1734. július 18-án. Alsó- és középfokú tanulmányait szülővárosában
végezte el, majd német és svájci egyetemeken tanult. 1759-ben a baseli
egyetemen szerzett orvosi diplomát. Hazatérését követően Debrecen város
főorvosává nevezték ki, ezt a tisztséget haláláig betöltötte. Emellett azonban egyaránt írt
tudományos és ismeretterjesztő orvosi műveket is, ezáltal a magyar nyelvű
orvosi ismeretterjesztés egyik legjelentősebb személyiségének tekinthetjük. A
magyar nyelven kiadott művei azonban különösen nagy jelentőségűek. A Kis
gyermekek isputalja, mellyben külömbféle nevezetesebb nyavalyái, és külső hibái
a kis gyermekeknek, 's ezek eránt lehető orvoslásnak módgyai című Csapó mű, amely 1771-ben Nagykárolyban jelent meg, az
egyik első magyar nyelvű gyermekgyógyászati és gyermeknevelési tanácsadó.
1791-ben kinyomtatott Orvosló könyvecske című munkájában
Csapó „a szegény sorsú betegeknek ad hasznos tanácsokat”, ezáltal „számos népi
gyógyászati eljárás emlékét is megőrizte”. Ugyanebben az évben német nyelvű
gyermekgyógyászati könyvet is írt, ez azonban nem jelent meg nyomtatásban.
Ezzel szemben a latin nyelvű színvonalas gyermekgyógyászati munkáját 1794-ben
Pesten megjelentették Valetudinarium infantile Hungaricum novum,
sistens morbos infanum centenos, horumque tutos curandi modos címmel. Csapó
József 1799. május 21-én hunyt el Debrecenben.

Csapó József 1775-ben Pozsonyban kiadott orvosbotanikai munkájának két
példánya is megtalálható a Dr. Kovács
Pál Megyei Könyvtár és Közösségi Tér muzeális gyűjteményében. Ebben a
szerző 417 gyógynövényt ismertet ábécérendben, a magyar elnevezésük mellett
megadta a növények latin, francia, olasz és német nevét is, valamint
felsorolta, hogy milyen betegségek gyógyítására alkalmasak. A különböző
gyógynövényeket Debrecen környékén, a Bakonyban, Győr, Veszprém, Fejér, Somogy
és Baranya megyékben a szerző saját maga gyűjtötte.
A mű
pozitívumait kiemelők azt hangsúlyozzák, hogy Csapó a magyar gyógynövénynevek
gazdag gyűjteményét állította össze, és ezzel párhuzamosan a magyar növényneveket
is összegyűjtötte. A 16. századi Melius és Beythe óta ez volt az első
olyan magyar nyelvű botanikai mű, mely „a latinul nem tudók között igyekezett a
botanikai ismereteket terjeszteni”, ezzel Csapó is hozzájárult a magyar
botanikai szaknyelv megteremtéséhez. Valamint ő volt az első, aki magyar
nyelven ismertette a növények belső és külső hasznainak részletesen
ismertetésével azt is, hogy az adott növény milyen betegség gyógyítására
alkalmazható.
Negatívumként említik meg Csapó ezen
műve kapcsán, hogy a gyógynövények leírásai vagy hiányosak, vagy teljes
mértékben hiányoznak, valamint kevés lelőhelyet adott meg a szerző, és
alig-alig közölt új adatot. Az Új füves és virágos magyar kert
egyik legnagyobb hibájának pedig azt tartják, hogy nevezéktanában nem Carl von Linnét követte, hanem Heinrich Johann von Crantzot. Linné
(1707-1778) svéd orvos, természettudós és botanikus volt, aki megalkotta a
„modern rendszerezés alapelveit, a rendszerezés kategóriáit. Kidolgozta a
modern tudományos nevezéktant, az élőlényekre alkalmazta a kettős elnevezést
tudományos névként. Alapjaiban ma is az ő elveit és eljárását alkalmazzák a
biológiában”. Habár 1770-ben egy helytartótanácsi rendeletben kötelezővé
tették, hogy a Nagyszombati Egyetemen
a botanikát már Linné rendszere alapján oktassák, a tudományos művekben
lassabban, évtizedekkel később jelentkezett a hatása.
Az emberek körében minden vélt vagy
valós hibája ellenére Csapó József
műve népszerű lehetett, valamint gyaníthatóan kereslet is mutatkozott rá, mivel
újra kiadták 1792-ben Pozsonyban.

Ahogy korábban már említettem,
a 18. században még számos kéziratos orvosi mű forgott közkézen, vagy várt
kiadásra. Váli Mihály 1710 körül
született Szalk-Szentmártonban. Szülei halálát követően nagynénjéhez került,
aki ismerte a különböző gyógynövények hatásait, számos alkalommal együtt mentek
gyűjtő körútra is. Körülbelül 17 éves korában a vidéken különösen népszerű
szlovák olajárusokhoz csatlakozott, utazásai során tovább fejlesztette
„kuruzslótudományát”, olyannyira sikeres volt, hogy társai körében egyre nőtt a
tekintélye. 1733-ban huszárezredbe állt, ahol gyaníthatóan sebészi ismereteket
is szerzett, valamint több hadjáratban is részt vett segédfelcserként. 1743-ban
a padovai egyetemen doktorrá is avatták annak ellenére, hogy soha nem volt az
egyetem hallgatója. Egyrészt azonban igazolni tudta, hogy mind a katonaságnál,
mind a civil életben jelentős orvosi gyakorlattal és gyógynövényismerettel
rendelkezik, másrészt elfogadták a komoly tudósoktól kapott ajánlásait is,
harmadrészt pedig sikeresen abszolválta az egyetem által előírt szigorlatot a
gyakorlati orvostudomány tárgyaiból és botanikából. Észak-Olaszországban
sikereket ért el az epilepszia, vagy ahogy akkor hívták, a nyavalyatörés
gyógyítása területén is, azonban az akkor ördöngösségnek tekintett betegség
gyógyítása miatt boszorkánysággal vádolták meg és bebörtönözték. Habár
pártfogóinak sikerült a börtönből kiszabadítani Válit, állását a katonaságnál
elvesztette.
Gróf Erdődy György vette végül pártfogásba, aki magával vitte
Galgócra uradalmi orvosnak. Itt állította össze Herbáriumát, amelynek
kapcsán azonban plágiummal vádolták meg, nevezetesen, hogy Méliusz Juhász Péter Herbáriumának
másolata a mű. Gyaníthatóan az átnézésre felkért Torkos Justus Jánosnak nem volt igaza. Valószínűleg ellenszenvvel
viseltetett az orvosi botanikával foglalkozókkal szemben, és nagy ellenérzéssel
figyelte a kuruzslókönyvek szaporodását. Erdődy így nem adatta ki a művet.
Habár a megszégyenített Váli maradhatott volna állásában, mégis inkább
eltávozott Galgócról. Egy ideig nem tudjuk, merre járt. Végül Győrbe jött, ahol
1759-ben írta meg Házi orvos szotárotska című művét. A cenzori vélemény szerint
meg lehetett volna jelentetni a művet, de nem találtak pártfogót a kiadáshoz,
annak ellenére sem, hogy kereslet lett volna az emberek körében a magyarul írt
és érthető módon megfogalmazott egyszerű orvosi könyvekre. A győri
megjelentetésre tett sikertelen próbálkozást követően újra útnak indult, Zala
megyében megyei tisztiorvossá választották, azonban a Helytartótanács nem nézte
jó szemmel az egykori katonaorvosok polgári ténykedéseit, ezért például
diplomáját sem fogadták el, és hivatalát sem tarthatta meg. Eszterházy Antal azonban semmibe vette
a magángyakorlatot is tiltó udvari végzést, és uradalmi orvosként alkalmazta
Válit. A sok kudarctól megtörten 1772-ben hunyt el Fertőszentmiklóson.
Házi orvos szótárotska
című műve két évtizeden keresztül kéziratos formában forgott csak közkézen. Húsz
évvel Váli halálát követően, 1792-ben a győri Streibig József adta ki Házi orvos szótárotska az az betű szerént
magyarúl szólló orvos könyvetske címmel. A kötet népszerűségét talán az
a tény is bizonyítja, hogy öt év múlva, 1797-ben Streibigék újra megjelentették.
Művének első részében Váli 62 fát, második részében 142 növényt írt le. Ebben a
kötetben is ábécérendben szerepelnek a különböző fa- és növénynevek, valamint
az ezekhez tartozó különböző orvosi tanácsok. Veszélyes növények leírását – öt
kivételével – kihagyta a szerző, azonban a könyvben szereplőknél felhívta a
figyelmet az óvatosságra. A kiadvány használhatóságát elősegítendő a kötet
végén szerepel „A nyavalyáknak laistroma”,
amelyben ábécérendben sorolták fel a betegségeket, és mellettük szerepelnek,
hogy a kötet mely pontján, illetve pontjain találhatók megfelelő gyógymódok.
Még az utókor is meghurcolta szegény
Válit. Weszprémi István például Succincta
medicorum Hungariae et Transilvaniae biographia (Magyarország és Erdély
orvosainak rövid életrajza) című művében Magyarország „híres
sarlatánjaként” említette Válit, és hosszan sorolta „bűneit”. Egyfajta
rehabilitációt talán az jelenthet, hogy a „közelmúlt etnobotanikusai azonban
sokat és szívesen idéznek Váli Mihálytól,
könyvét a népi gyógynövényismeret tárházának tekintve”.
Források:
Kapronczay Katalin: Orvosi művelődés és egészségügyi kultúra a XVIII. századi
Magyarországon; Gombocz Endre: A magyar botanika története; Ernyey József:
Nedeliczi Váli Mihály és művei; http://hu.wikipedia.org/wiki/Carl_von_Linn%C3%A9;
a Magyar művelődéstörténeti lexikon vonatkozó szócikkei.
Ősze
Mária