könyv, film, zene, rendezvény egy helyen

2015. november 18., szerda

Bogár Erika: Tullia meséi – Őrző

Könyvkritika

Egy fantasy-sorozat (Tullia meséi) első részét veszi kézbe az olvasó, ha Bogár Erika Őrző című könyvét választja, hogy belefeledkezve egy másik világba új hősöket, új tájakat, új teremtményeket, új Isteneket, új harcokat és új mítoszokat fedezzen fel.

Fantasyt írni nem könnyű, hiszen a regényírás összes nehézsége mellett még egy plusz problémával is meg kell küzdeni: be kell mutatni a mű fantázia-világát. Az írónak meg kell ismertetnie bennünket e képzeletbeli univerzum törvényeivel, működésével, helyeivel, jellegzetességeivel, kultúrájával, történetével és mitológiájával. S persze mindezt úgy, hogy ne untassa halálra az olvasót. Alapvetően kétféle módon szokott ez történni: vagy a mű elején összegzi a tudnivalókat a szerző, mint Tolkien a Gyűrűk urában (sokan nem is jutnak túl a történet ezen részén, hiszen elég hosszadalmasra sikeredett), vagy beleszövi a sztoriba, mint Rowling a Harry Potterben. Bogár Erika ezt a második megoldást választotta, s bár neki nem volt olyan egyszerű a dolga, mint Rowlingnak (hiszen Harry úgy csöppen bele a másik világba, mint az olvasó, s vele együtt lépésről lépésre lehet felfedezni-felfedeztetni azt), de elég jól megoldotta. Szerencsére Tullia nem különbözik annyira a mi világunktól, mint például Pratchett Korongvilágja, ezért túl sokat nem kell magyarázkodni. Ráadásul az univerzum egyes építőelemei mintha a hun és az ősmagyar mitológiából erednének, s az értékrend is hasonló a mienkhez, vagy legalábbis ahhoz, amilyennek látni szeretnénk: tisztesség, becsület, család, hit, bátorság. Szépen ki is rajzolódnak a cselekménnyel együtt Tullia földrajzi és társadalmi sajátosságai, az életmódjuk, hitük és félelmeik. A múltról viszonylag keveset tudunk meg (de az elég ahhoz, hogy megértsük őket), és a mitológiájuk is erősen vázlatos, s itt bizony voltak hiányérzeteim (honnan került elő Krón, milyen kapcsolatban áll Miával és a torkaldémonnal, stb.), de ne legyünk telhetetlenek, ez még csak az első rész, elképzelhető, hogy a későbbiekben még választ kapunk a felmerülő kérdésekre.

A sztori jó. Nem mentes ugyan a mesék egyes sablonjaitól, de jóval több benne az eredeti elem, ezért Triar története egy olvasmányos, jól szerkesztett, az érdeklődést végig fenntartó, feszes történet, s ennek köszönheti a regény, hogy „egyben van”. A cselekmény egy – helyenként két – szálon fut, tökéletesen követhető, építkezése logikus: ok-okozati összefüggések, motivált történések nyomán haladunk előre, s várjuk visszafojtott lélegzettel, hogy mi fog történni. S ami a leglényegesebb: egyetlen egyszer sem érezzük, hogy bármelyik elem kilógna a sorból, ne lenne a helyén. A mű kerek egységét egy cseppet gyengíti Erika időszerkezeti megoldása: részletesen megrajzolt pillanatok, életképek, történetek után hatalmas időbeli ugrások következnek, majd megint szépen kidolgozott részek. Nem lenne gond ezzel, ha a mozaikok, melyek természetesen egymásra épülnek, és viszik előre a cselekményt, a végén a sztorival teljesen összefonódva egységes egésszé állnának össze, de ez – sajnos – nem történik meg tökéletesen. Az okát abban látom, hogy nem minden mozaikdarab a cselekmény miatt került bele a műbe, hanem egy-egy a jellemábrázolást szolgálja, ami egy teljesen elfogadott és jól működő írói módszer (epizód: a cselekményt előre nem vivő, de a történethez hangulatában hozzátevő, ill. jellemábrázolást színesítő írói eszköz) lineáris időszerkezetnél, de zavaró lehet ugráló-megálló idősíkok esetében.

A szereplők egytől-egyig jól kidolgozottak, jellemfejlődésük minden esetben szépen felépített, s ami a legjobb: nem feketék és fehérek, hanem a szürke különböző árnyalataiban tündökölnek, ill. változnak, s ezáltal sokkal hitelesebbek és szerethetőek. Az írónő ugyanakkora gondot fordít a negatív alakok ábrázolására (akik azért sosem teljesen rosszak, még Fentor sem, hiszen megszállta a démon), ami nálam jó pont. Két kedvencem Nerdo és Lakor: az őrző és a gyógyító figurája ugyanolyan jól sikerült, mint a főhősé, Triaré. A nőalakok ábrázolásából kitűnik, hogy a szerző is egy hölgy, hiszen egy férfiak uralta világban is meg tudja úgy jeleníteni szereplőit, hogy bár alkalmazkodnak a szokásokhoz, mégsem tűnnek sem elveszetteknek, sem kiszolgáltatottaknak, sem alárendelteknek. Végül, de nem utolsósorban: imádtam a neveket. Minden szereplő olyan nevet kapott, mely hangzásával utal gazdájának jellemére. A Triar a hősiességet sugallja, a Nindra a női érzékenységet, a Nerdo a bölcsességet, a tapasztalatot és határtalan nyugalmat, a Lakor a tudásszomjat, a nyitottságot, a másként gondolkodást, a kételkedést, és még sorolhatnám…

Összegzésként elmondható, hogy az Őrző egy jól felépített, érdekes történet kiváló jellemekkel, mely egy szerethető helyen, Tulliában játszódik, ahol egy kicsit máshogy működnek a dolgok, mint itthon… Várjuk a következő részt!

tmoni

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése