Filmkritika

Hétköznapi pár - Perfect Sense

Érdemes az elgondol(kod)ásra, mely dolgok azok, amelyek igazán számítanak, s melyeket lennénk képesek nélkülözni. Örökre. A "képes" ige amúgy is kulcsszereplő ebben a merész, mégis hihető történetben, ahol először az életöröm, aztán a szaglás, majd az ízlelés képessége, következőleg a (dührohammal vegyített) hallás eltűnése, végül a látás képessége is odalesz. Saramago forogna a sírjában, ha retinái még tudnák, merre van az előre meg a vissza. Mindenesetre a sztori a lelombozás és a (fel)bőszület között érzéknyerően felzaklató. Nem kell ez a világ nekünk, vagyishogy csak ez a világ kell nekünk minden érzékszervünk ragaszkodásával. Ewan és Eva szép pár: Mr. McGregor jól van eleresztve sármmal (fizikaival és feromonnal egyaránt), illetve Ms. Green is egészen csodálatos alkotás (mellesleg jól is játszik). A filmzene pedig egyszerűen varázslatos. Nem hétköznapi. Mint ahogyan az érzelmeink sem, főleg ha csak ez az egy (érzék)kötődésünk marad egymáshoz. Próbáljuk meg nem elveszíteni!

Szilvási Krisztián

John Le Carré: A panamai szabó – könyvkritika

Mr. Andrew Osnard azért érkezik Londonból Panamába, hogy a panamavárosi brit nagykövetség látszólagos alkalmazottjaként a londoni hírszerzés munkáját segítse. Mr. Pendelben, a város leghíresebb szabójában véli felfedezni a tökéletes informátort – a szabó ugyanis a panamai felső tízezernek szabja az alpakkás öltönyöket, sokan megfordulnak nála, fontos intézményekben vesz méretet ő maga is kuncsaftjairól, ráadásul a felesége is a panamai elit közelében mozog. A nyomaték kedvéért Osnard zsarolni is tudja Pendelt: tudja, hogy a múltjából egy fikarcnyi sem igaz abban a formában, ahogy azt Pendel felesége, családja és ügyfelei ismerik. Így Harry Pendel elvállalja az informátor szerepét: ő valóban sokat lát, sokat hall – de, mint kiderül, mindennél jobb a fantáziája. A hamis jelentéseket Mr. Osnard úgy szívja magába, mint itatós a kilöttyentett tintát, a minden valóságalapot nélkülöző információk repülnek Londonba, a pénz meg Pendel fiókjába – ám a lufi, mint az előre látható, kipukkan, a puskaporos hordó pedig robbanásra kész.

Dióhéjban ennyi A panamai szabó története, természetesen a végkifejlet nélkül. Ami viszont ennél sokkal több figyelmet érdemel, az a cselekmény szövése, a párbeszédek, a karakterek, és mindenekelőtt: John Le Carré utánozhatatlan stílusa. A cselekmény szövése a hagyományos Le Carré-módon történik, mondhatni: rögtön az elején bele a közepébe, hogy az igazi elejét majd valahol később, a közepén tudd meg. Bevallom, amikor az első Le Carré könyvet olvastam, ez nagyon furcsa volt. Aztán a második regényénél egyenesen bosszantott – és csak A panamai szabó esetében értettem meg, hogy túl a bosszankodáson és a szálak furcsa összevisszaságán, nem tudom letenni a könyvet. Az elbeszélés mikéntje, a finom humor, a hihetetlenül ízes párbeszédek mind arra késztetnek, hogy ne adjam fel, amíg meg nem értem az összefüggések teljes halmazát.

Külön fejezetet érdemelne a karakterek kidolgozása. Ez is eredeti Le Carré védjegy: hősei általában kémek (jelen esetben egy mondvacsinált kém), az a kép azonban, amit a főszereplőről fest, a lehető legtávolabb áll a James Bond-féle 007-es figurától. Nincs csodaszép járgány, nincs futurisztikus csodakütyü, nincs fegyver kifogyhatatlan tárral (sőt: általában nincs is fegyver), és hiányzik a jobbjáról Halle Berry is. John Le Carré kémjei egyszerű emberek, fegyverük a pengeéles észjárás, emberi érzéseik és hétköznapi problémáik vannak. A regény végére nem az fog érdekelni, hogy mi lesz a végkifejlete a hírszerző tisztek akciójának, hanem azért fogsz izgulni, hogy ez a legbelül csodálatosan egyszerű ember miként hozza egyenesbe az életét, és rendezi sorait a feleségével, a családjával és önmagával szemben!

Az írás az olvasoterem.com oldaláról származik.

Neon démon - Filmkritika

A hatalmas sikereket elért Drive rendezője, Nicolas Winding Refn idén egy thrillerrel rukkolt elő, mely valószínűleg az idei év legmegosztóbb filmjévé válhat a nagyközönség számára. A modellek fényűző, mámoros és rendkívül csábító világát használja fel ezúttal, hogy darabokra marcangolja a tökéletesnek tűnő képet a szemünk láttára.

Ez így nem tűnik újdonságnak, se eredetinek, hiszen mindenki el tudja képzelni ma már, hogy milyen hánytatott sorsa lehet a világhírnévnek örvendő, tökéletesre tuningolt modelleknek, azonban nem ezt hivatott bemutatni. A rendezőnek ezt a kísérletét a nagy visszatéréseként (avagy bukásaként) várta a közönség, a film cannes-i fogadtatása pedig egyöntetűen a süllyesztőbe küldte. A történet azon kívül, hogy közhelyekből és sallangokból építkezik nem igazán tud bármit is felmutatni, azonban ne írjuk le ilyen hamar; az kétségtelen, hogy az idei év legvisszataszítóbb és legabszurdabb produkciójával sikerült szolgálnia a direktornak, nem mintha a horror elemeivel lenne teletömve a film (éppen ellenkezőleg), de mégis megvan benne a plusz, ami miatt nem lehet szó nélkül elmenni mellette.

A történet főhőse Jesse (Elle Fanning), egy kisvárosi lány, aki hirtelen a Los Angeles-i modellek világában találja magát, szülők nélkül, illetve befejezetlen iskolai tanulmányokkal. A különleges fiatal hamar olyan sikereket ér el, melyeket társai nem néznek jó szemmel, ráadásul egy lepukkant motelben lakik egyedül, ahol a megszokottá váló betörések borítják fel hétköznapjait. Az egyetlen ember, akire számíthat, újonnan megismert barátja, Dean (Karl Glusman), aki természetesen hamar belezúg a lányba, illetve a sminkese, Ruby (Jena Malone), akit szintén ámulatba ejt a hölgy jelensége. A történetre mondhatnánk, kimerül annyiban, hogy Jesse megpróbáltatásait követi végig, ahogy egyre feljebb ível karrierje, ez viszont közel sem a teljes igazság lenne. Thriller révén elképesztően jól pakolja a nézőre a feszültséget, ami működik is, amíg a közönség figyelme és türelme alább nem hagy, ugyanis a feszültség csupán a feszültség kedvéért van jelen. A történet üres, a jelenetek vontatottak és a beszéd is közel annyiból áll, amit az előzetes alatt hallottunk, ennek ellenére van egy üzenete a filmnek, melyet páratlan módon vág az ember arcába.

A Neon démon tagadhatatlanul egy olyan művészfilm, mely lenyűgöző képi világgal bír, a fények használata, a film elegánsan és érzékien beállított képei a nézőt egy nagyon sötét és álomszerű világba varázsolják. A zene és ennek hiánya furcsa párost alkotnak, amikor nem a hipnotikusnak nevezhető dallamokat halljuk, a néma csend uralkodik. A koncepció azért érdekes, mert a hatás végig kitart a film alatt, annak ellenére, hogy sok változatosságot nem tartogat, de előnyére válik, hogy aki a befolyása alá kerül, az nehezen menekül. A zene és a képi világ is arra játszik, hogy Jesse ártatlanságát, természetességét emelje ki, a történet ezáltal egy modern tündérmeseként hat, a mondanivalót helyezi előtérbe, archetipikus szereplőkkel, illetve a gyermekverziókká alakított mesék alapjául szolgáló történetek morbid és brutális elemeivel karöltve (melyek kevésbé ismertek is ezáltal).

Mégis mi teszi a filmet szerethetővé, illetve megvetendővé? A karakterek mind egydimenziósak, akik végig manökenbábuként vannak jelen, ahogy a film halad előre, úgy egyre betegebbé, abszurdabbá válik a viselkedésük, melyet a szereplők egytől egyig hitelesen adnak vissza. Elle-t szinte erre a szerepre „készítették”, és remekel is benne, a két modellel (Belle Heatcote és Abbey Lee) is minden rendben (színészileg), azonban aki mindenkit lepipál a film végére, az Jena Malone, alakítására valószínűleg még sokáig emlékezni fogunk. Ott van Keanu Reeves is, meg nem is, a hotel szemétláda tulajaként hozza, ami kitelik egy ilyen kaliberű karaktertől. A sablonos figurák nem feltétlenül zavaróak, ha azt figyelembe vesszük, hogy a történet főhősének a fiatal Jesse-t gondoljuk, de ha mélyebbre tekintünk, észrevesszük, hogy az olykor balladai homálynak igenis van létjogosultsága, nem a szereplőkről szól a történet, a cselekmény a szereplőkben zajlik, melyet mindenkinek magának kell kiásnia.

Ha feltesszük a film végén a kérdést, hogy valójában ki vagy mi akar lenni a címben feltüntetett Neon démon, valószínűleg mindenkinek mást fog jelenteni, és ez így is van rendjén, nincsenek olyan pillérei, amelyek alapján stabil jelentéssekkel lehetne felruházni, így mindenki ott ragadja meg, ahol szeretné.

A film feltétel nélküli érzelmeket vált ki az emberből, csak imádni vagy gyűlölni lehet. Ez teszi olyan megosztóvá; aki szeret elmélyedni egy filmben, és nem várja el tőle, hogy elmesélje a történetet, illetve inkább saját maga tárja fel ennek mélységeit (annak erre bőven lesz is lehetősége), az valószínűleg újra beülne majd rá pár óra elteltével, viszont éppen ezért a könnyedebb filmek híveinek nem lesz túl sok öröme benne. Ugyanakkor, aki nem fogja a végére pénzkidobásnak titulálni mindezt, abban biztosan sokáig benne marad az az atmoszféra és az a szellem, amivel a Neon démon rendelkezik. Attól tud tetsző lenni, hogy mer más lenni, viszont tudjuk azt, ha valami más, az nem feltétlenül akar jó vagy tökéletes is lenni. A film teljesen idomul Jesse karakteréhez, aki az esszenciáját, szépségét a küllemében keresi, annak könnyen „emészthetetlenné” válhat.

Fecske Adrián
Forrás: TheScreen.hu

Szenilla nyomában - filmkritika

Tizenhárom év nagy idő, épp ezért teljesen érthetetlen, hogy a Pixar Animation Studios egyik legnagyobb szakmai és bevételi sikerének számító Némó nyomában című animációs filmjét mostanáig hogyan is kerülhette el jól „tejelő” – ha már halakról beszélünk! – szériává alakítása.

Tény, hogy maga a Pixar, a Toy Story-t kivéve, inkább az eredeti filmek, mintsem a folytatások mellett tette le a voksát – bár 2006-ban felvásárolta a világ legnagyobb franchise-gyára, a Walt Disney! –, amely álláspontját egészen – a folyamatban lévő projektek végéig – 2009-ig tartani is tudta. Ezt követően a Disney nem volt rest a Pixar korábbi filmjeinek sikerét kiaknázva sorozattá bővíteni előbb a Verdákat, aztán a Szörny Rt-t, most a Némó nyomában-t, 2019-re pedig utoléri „végzete” A hihetetlen családot is. Na de tényleg olyan nagy baj az, ha egy sikeres film folytatást kap? Természetesen nem, ha képes frissességét és kreativitását nemcsak megőrizni, de új elemekkel is gazdagítani, és amire vevő maga a célközönség is. Erre igazán jó példa a Toy Story-trilógia – mily meglepő, szintén a Pixar istállójából! –, amely részről részre tud újat mutatni és – ami sokkal fontosabb! – újat is mondani, s örömömre szolgál bejelenteni, hogy a Szenilla nyomában is ezen az úton jár.

A rendezői székben ismét Andrew Stanton, a Némó nyomában atyja foglal helyet, aki természetesen ezúttal is derekasan kivette a részét a sztori kiagyalásából és papírra vetéséből, s minden bizonnyal az ő kreatív jelenléte a kulcsa a sikernek. Ugyanakkor, Stanton ide vagy oda, igazából magam sem gondoltam volna, hogy a Némó nyomában színvonalát az új résznek sikerül megütnie – tekintetbe véve a folytatásokat körbelengő sztereotípiákat! –, a végeredményt elnézve azonban, úgy tűnik, minden adott, hogy az új produkció az első rész nyomdokaiba lépjen.

Mint az a film címéből is nyilvánvaló, ezúttal a rövid távú memóriagondokkal küszködő doktorhal kerül terítékre, akarom mondani, az események középpontjába, akinek a nyitányban megismerjük a gyökereit, majd jelentős bakugrásokkal – valószínűleg Szenilla emlékezetkihagyásainak nyomvonalán – haladva az időben egészen odáig eljutunk, amíg Pizsivel uszonyt uszonyba öltve Némó nyomába nem erednek. Nagyléptékű utazás ez, de a produkció játékideje alatt még gyakran vissza-visszatérünk egy-egy flashback formájában a múltba, amikor Szenillának épp feldereng valami a fejét belepő ködből.

A Szenilla nyomában is két párhuzamos sztoriszállal operál, az egyikben a doktorhal kalandjait követhetjük nyomon, a másikban a barátjuk után kajtató két bohóchalat, Pizsit és Némót. Amikor Szenilla egy tengerbiológiai intézet akváriumában találja magát, meglegyintheti a nézőt a déja vu halovány érzete, és a gyomrát is egy pillanatra összeránthatja az ideg, hogy a Némó nyomában-t nem pikkelyezik, hanem nyúzzák az újabb bőrt róla, de aztán a folytatás minden kétséget eloszlat, s úgy húz magába a történet, mint aranyhalat a lefolyó örvénye!

Stanton most is elvarázsol, ahogy tette azt tizenhárom évvel ezelőtt. Ezúttal nem kinyílik, hanem bezárul a világ, egy vízi állatkert mikrokozmoszára szűkül, ami azonban él és lélegzik, új, szerethető karakterekkel, izgalmas kalandokkal és tengernyi humorral várja nézőit! Az új karakterek közül kiemelkedik Hank, a renegát polip, amelynek animálásával bizony megszenvedtek a grafikusok, 18 szakember több, mint egy évig csak vele foglalkozott. Talán épp ezért tűnik annyira élőnek, s nemcsak a mozgása, de a gesztusaiban megelevenedő egyénisége terén is, amivel gyorsan kicsik és nagyok kedvenceivé válhat. Személy szerint – felnőttként – fogékonyabb vagyok a jellemkomikumra, úgyhogy az én kedvenceimmé a fókák (mindhárom, Geralddal kiegészülve) és Pizsiék szárnyas taxija, Becky, a búvármadár váltak – rajtuk őszintén és magamról megfeledkezve tudtam derülni. De biztos vagyok benne, hogy mindenki megtalálja majd a favoritját, és remélhetőleg a számítását is a filmben, amelyet kortól függetlenül csak ajánlani tudok.

Hőseink ezúttal sűrűbben maguk mögött hagyják természetes közegüket, a vizet, és többször szerencsét próbálnak a szárazföldön és az éterben. Kalandjaik is egyre elrugaszkodottabbakká válnak, de nincs ezzel semmi baj, mert a történet kereteibe beleillik, így ez egy pillanatra sem zökkenti ki a nézőt, bátran veti bele magát a mélybe, s hagyja magát sodortatni az árral. A látvány tökéletes – nem is várnánk mást a Pixartól, amelyet az új generációs animációs filmek úttörőjeként tartanak nyilván –, ahogy a hangzás is, igaz, most nem csendülnek fel olyan karakteres dallamok, mint a Némó nyomában, pedig mindkét film zenéjét Thomas Newman komponálta.

Szenilla örökös önismereti válsága az új filmmel tehát megoldódni látszik, bár addig még tengernyi víznek kell lefolynia a tengerbiológiai intézet kanálisán! A kis doktorhal olyan kérdésekre keres és lel választ, hogy ki ő, honnan származik, és kik a szülei, s természetesen a kötelező tanulságokat is megkapjuk a barátság és a család témakörében, mindezt szerencsére nem szájbarágósan, hanem a mese szövetébe szőve.

Az ember a kényszerű döntéshelyzeteket igyekszik az addigi tapasztalataira hagyatkozva áthidalni, rutinból hozva meg a döntéseit. De mi a helyzet akkor, ha ez a felhalmozott tudás hiányos – mondjuk a pislákoló emlékezet miatt, amelyet időről időre elfújnak –, netalántán teljesen hiányzik? Ilyenkor szokott jönni a rövidzárlat, a lefagyás, mert elvész a mankó, amire támaszkodhatunk. Vajon mit tenne Szenilla? Nos, neki nem marad más, mint az adott helyzetet körültekintően felmérni, pontos képet alkotva a rendelkezésre álló lehetőségekről, s aztán ezek közül a lehető legjobbnak tűnő megoldást kiválasztva viselni döntése következményeit. A kis doktorhal erre építi fel az életét, amely időről időre rendre összeomlik. Szenilla azonban elmondhatja legalább magáról, hogy nem köti gúzsba a saját rutinja, nem kényszeríti csőlátásra a tapasztalat, így olyan lehetőségeket is képes észrevenni, amelyek mások elől rejtve maradnak. Vajon mit tenne Szenilla? A kérdést olykor magunknak is feltehetnénk.

Bányász AttilaForrás: TheScreen.hu

Dr. Vörös Ferenc: Fejezetek a 18. század eleji Magyar Királyság névföldrajzából - könyvajánló

A szerző széleskörű kutatásainak megállapításait tette közkinccsé könyvében, a vizsgálódás eredményei az érdeklődők ismereteinek bővítésén túl hasznos segédeszközei lehetnek a társadalomtudományok, mint például a nyelvészet, társadalomföldrajz, kontaktológia, történettudomány művelői számára. Dr. Vörös Ferenc rámutat a kutatás során felmerülő nehézségekre, buktatókra is.

Két névösszeírás jelentette a kutatás gerincét, az 1720-as, illetve a kétezres évek végi összeírások. A XVIII. századi összeírás adóegységenként történt, így a többi ember itt nem szerepel. A szerző vizsgálja a névgyakoriságokat, a kereszt-, a család-, valamint a kettős nevek történetének ered a nyomába. A családnevek esetében gyakran a foglalkozás, illetve az adott helyiségből való származás érhető tetten, de fizikai megkülönböztető jelleg is névképző lehetett. A névadás hátterében vizsgálta a vallási motivációt – katolikus vagy protestáns környezet. Külön kitért a családnevek stabilizációjának problémáira, utalt a névváltoztatás hatósági engedélyezésének kialakulására.

A nevek elterjedtségét térképek sorával szemléltette, vizsgálta a vándorlás, a lakóhelyelhagyás nyomait egy adott terület névjegyzékében. Utalt a források hézagosságára, a történelem viharában való estleges megsemmisülésére, az összeírás tapasztalható megbízhatatlanságára. Egy név számtalan változatban fordult elő, ez magyarázható kiejtésbeli különbségekkel, hallás utáni lejegyzésekkel. Figyelt a környező szláv nyelvek és a magyar nevek kölcsönhatásainak lehetőségeire.

Maga a mű nem könnyű olvasmány, elmélyült tanulmányozást tesz szükségessé, s bár sokan foglalkoztak a nyelvészeti problémák témáinak, a nevek világának kutatásaival, és ezek könyvekben történő kiadásával, Dr. Vörös Ferenc kötete – véleményem szerint – alapműnek számít, megkerülhetetlen mindazok számára, akik a témából esetleg diákköri pályázatot nyújtanak be, vagy szakdolgozatot írnak, netán tudományos fokozat elnyerési céljából használják fel a könyv adatainak megállapításait.

Csiszár Antal

Benyák Zoltán: Az idő bolondjai - könykritika

Az idő. És ami mögötte, előtte, de mindenképpen vele van. Bolondulunk érte, ő bolondozik velünk. Elhiteti, hogy létezése csakis célvezérelt lehet, folyam(at)a kizárólag egyirányú, sodrása egyes-egyedül parttalan. Az idő többnyire megfoghatatlan, ám keveseknek mégis sikerül legalább egy pillanatig (végtelenségig?) a markukba szorítaniuk őt, időtlenné tágítva a múlhatatlant. Benyák Zoltán nem először zsonglőrködik kacérkodva vele, és - talán meglepetésre, talán nem - az egyenlőtlennek tűnő kergetőzésben mégis ő áll nyerésre. Az 1976-os születésű írót a kezdetektől fogva furcsa kettősség feszíti: reál beállítottságú szakmai életén túl (mérnöki-műszaki tanulmányok és végzettség) régtől kezdve folyamatosan foglalkozik a fiktív írással (iskolarendszerű és autodidakta módokon is). Korábban, Jonathan Cross-ként publikálva szürreális atmoszférájú, a valóság és a misztikum határán billegő történetei jelentek meg (Veszett lelkek városa, Kvartett), ám születési nevére váltva egyúttal témái is valósághűbb alakot öltöttek. Persze, csak ha a képzeletünk (be)fogadja őket.

A háború gyermeke a második világégés köré összpontosította a cselekményét, a sodró lendületű ugrásokra tagolt fejezetek során kettős arcát mutatta az idő: múlandóságát és nyomot hagyni képes kegyetlen erejét. AzArs Fatalisban a bármely korban és bármely időben, sőt bármely térben az életet vezérlő misztikum rejtélyes és szakadatlan témája bontakozott ki meggyőzően. Az idő tehát mindenhol és mindenkor ott van, sárga homokszemét minduntalan rajtunk tartja, hogy Az idő bolondjaiban testet öltött megfoghatatlanságában végre szemtől szembe nézhessünk vele. Már persze, ha van bátorságunk hozzá. Benyák Zoltán harmadik BZ-regénye olyan utazás, amely egy helyben tart bennünket; olyan száguldás, amely mozdulatlanságba dermeszt; olyan változás, amely jövőígéretével zár a megváltoztathatatlan múltba. A történet egyetlen pontból indít, hogy remekül felépített haladási irányával végtelenné tágítsa a perspektívát. Szent Kron szigete maga az idő, a szemlélet, a viselkedés és a kapcsolatok mozdulatlanságába dermedt paradicsom. Ide (el)menekülni jönnek a távoli szárazföldről az emberek, hogy új otthont, békét és nyugalmat leljenek, s örökre itt is ragadjanak.

Nem volt ezzel máshogyan a sziget egyetlen órásmestere, Tac Lachensky sem, aki ugyan fiatalon elmenekült innen, de idővel mégsem maradt számára más hely a világon. Immár nyugdíjasközeli éveit tengeti üzlete folyton kattogó, ketyegő, tiktakoló magányában, ahol a percek nemcsak lassan telnek, hanem óráról órára, napról napra ugyanúgy is. Egy őszi délutánon (szeptember tizenhetedikén) azonban zárás után különös idegen lép Tac boltjába: homoksárga szemei, hosszú, mindent eltakaró kabátja, nagy karimájú kalapja és vékony ujjai kortalan nőnemű lényt takarnak, aki (élet)történetéért cserébe ritka órát ajánl Tac-nek. Olyat, amelyik megállítja az időt. Mimi LaFarge háborúban áll ezzel a szörnyeteggel: ugyan tizenéves kora derekán jár még csupán, a progéria betegségében szenvedve teste (lelke és szelleme nem!) százéves matuzsálemként haldoklik. Manfred azonban maga a bátor esztelenség, aki ezer évekkel ezelőtt sikeresen meglopta az időt, s a nyakában hordott apró homokzsák segítségével máig tartó halhatatlanságot csikart ki magának tőle. Ők hárman ténylegesen az idő vasfogának koronái: az elmúlástól rettegő, az elmúlással megbékélő és az elmúlást kijátszó. Egészen mostanáig.

Mert szeptember tizenhetedikén megáll az idő Szent Kron szigetén (talán az egész világon is), s kezdetét veszi minden idők egyik legfelejthetetlenebb története. Nem túlzok, Benyák Zoltán legújabb regénye vitán felül vetekszik a zsenialitással! Az elképzelt koncepció fércmentes egységbe forrasztja a cselekmény 3 vezérszálát: Tac, Mimi és Manfred élettörténete különbözőségeik ellenére egy: nem más, mint az idővel vívott harc némileg pátosszal, de kordában tartott ünnepélyességgel megörökített, példázattá emelkedett, kilátástalan harca. Az idő testisége a könyv minden lapján érezteti múlandóságát, de éppen az a csodálatos Az idő bolondjaiban, hogy mégis sikerül öröklétbe dermesztenie a mondanivalót. Az események végső összefonódása mesteri húzással valósul meg, mint ahogyan az a lüktető ritmus is, amely az egyes helyszínek és „mesék” (Tac, Mimi és Manfred visszaemlékezései) váltakozó vezérlésénél érvényesül. A dramaturgiai felépítettségben nincsen hiba, a cselekmény szintjein még egy másodpercnyi porszem sem kerül az idő hosszú történetébe. Benyák Zoltán fantáziája egyszerűen kiapadhatatlan, nem fog rajta sem tér, sem a hangsúlyozottan kiemelt idő.

Az idő bolondjai írói stílusa - az előző két regény kisebb-apróbb disszonanciái után - ezúttal már a végletekig letisztult és kifinomult. Az a pátoszjellegű elbeszélésmód, amely már említésre került, tökéletesen illik a témához, mintegy ünnepi hozzáállással szól hozzá(nk). A regény mondathasználata a szándékolt precízség ellenére sem csap át sematikusba, mivel döbbenetes erejű atmoszférateremtő, hangulati megtestesüléssel rendelkezik. Az időt a halállal való rokonítás esetleges sugalmazása egyetlen ponton sem erőszakol az olvasóra állásfoglalást, a három élettörténet tapasztalataiból kiindulva egyedül rajtunk áll, miként tekintünk létünk fő ellenségére. Vagy legalábbis vélt fő ellenségére. Benyák Zoltán felejthetetlenül szép regénye egyáltalán nem fest borús, levakarhatatlanul komor képet a telő-múló ellenség többnyire (persze csak az ő homoksárga szemszögéből) közömbös ténykedéséről, talán éppen ellenkezőleg. Felszabadít bennünket az idővel való, születésünktől hamisan elfogadott szembenállás alól, és valami sokkal fontosabbra irányítja rá a tekintetünket: a nekünk járó-kijutott percek-órák-napok-évek éppen hogy mellettünk állnak, hiszen az idő testét kihasználva biztosítanak számunkra lehetőséget arra, hogy megéljük azt a rengeteg csodás vagy fájó élményt, amelyek nélküle nem adathatnának meg. Mindnyájan Az idő bolondjai vagyunk, ő pedig hálásan nyújt teret nekünk. Bánjunk hát vele hozzá és magunkhoz illően!

Szilvási Krisztián ajánlata

További ajánlóink megtalálhatóak a könyvtár honlapján.

A szivarhajó utolsó útja - Könyvkritika

Meglepően friss ötlettel rukkolt elő egy fiatal, Győrhöz kötődő magyar írópáros: Pintér Bence és Pintér Máté, melynek alapötlete, hogy egy alternatív múltbéli jövőt rajzol fel nekünk. A regény az 1880-as években játszódik, és a magyar történelem egészen másként alakult, mint ahogy ma ismerjük.

Az 1848-49-es szabadságharc egy új csodafegyvernek köszönhetően magyar sikerrel zárult, miután a gépfegyver segítségével Görgei (ezt értem) és Guyon (ezt nem értem, mert Guyon sokszor hebehurgya parancsnoknak bizonyult) legyőzték a Habsburg, majd az orosz haderőt is, és elfoglaltuk Bécset. A kialakuló új Európában a Dunai Konföderáció igazi nagyhatalom (még Egyiptom is az ő gyarmata), és Olaszországgal, Lengyelországgal, valamint Németországgal együtt erős ellensúlyt képez a többi ellenséges monarchiával (Oroszország, Francia-Spanyol Császárság és az Ottomán birodalom) szemben. Főhősünk Kossuth Csaba, a nagy Kossuth unokája, aki katonaként, majd afféle titkos ügynökként – meglehetősen béna titkos ügynökként – próbálja a Duna menti állam biztonságát megóvni az ellenséges államok kémeitől és egy titkos szervezettől, amely a Konföderáció csodafegyverére, a szivarhajóra pályázik.

A szerzőpáros ötlete nem új, van már pár hasonló könyv, sőt magyarul is jelent meg ilyen. Legismertebb kétségtelenül Scott Westerfeld Leviatán című ifjúsági regénye, amely újragondolva az I. világháborút mutatja be az olvasóknak nagyon ötletesen. Ám előzményként nyugodtan lehetne Vernét és Jókait is írni, utóbbi esetén mondjuk A jövő század regényére gondolok. Egyes ajánlók azt írták, hogy ez egy afféle magyar James Bond-sztori, de engem sokkal inkább a Verne regények világára emlékeztet mind a karakterek jellegét, mind a történéseket nézve.

Hogy miként sikerült a regény? Egyáltalán nem rossz. A próbálkozás biztató, reménykedek egy még erősebb folytatásban. Ami talán hiányzik belőle, az a feszültség, de hát végül is nem thrillernek írták meg. Szórakoztató a maga módján, főleg ha az ember kellő történelmi ismeretekkel rendelkezik (nem kell túl sok hozzá azért), és mosolyoghatunk azon, bár úgy történt volna, ahogy itt áll. Ugyanakkor nagyon tetszett az is, hogy nem képzelték el Kossuth új államát egy tejjel-mézzel folyó Kánaánként, sőt komoly problémákkal és belső ellentétekkel küszködik.

Ami nálam plusz egy osztályzatot ért az egész kötet osztályozása során, az a sok áldokumentum, amit idéznek a fejezetek elején. Nagyon ötletes és klasszul sikerültek.

A kötés puha és fűzött voltáról inkább nem nyilatkozom, sajnos az Agave minden könyve ilyen (a fűzöttek közt azért a jobbak közé tartoznak), helyesírási hibára nem emlékszem, úgyhogy nem rossz a kiadás.

Összegzés: egy nálunk újdonság erejével ható, fiataloknak szánt minőségi könyvet kaptunk, amely kivitelezésében és történetében közepes, ötletekben azonban gazdag és kifejezetten szórakoztató. Márpedig ez utóbbi nem megvetendő dolog. Talán ha egy ügyes grafikus néhány ábrázolással feldobná, még jobb lenne. Mindenesetre csak így tovább, mert ha sikerül a történetet feszesebbre húzni, akkor ez egy egészen remek sorozat lehet!

Horváth Gábor

Automata - Filmkritika

Kisebb a lángja, mint a füstje – hogy ez most dicséret vagy dorgálás, az ugyebár attól függ. Hiszen mikrokozmoszában is látványos, viszonylag kidolgozott és stílusos film a spanyol Gabe Ibáñez sci-fi víziója egy lehetséges apokalipszis utáni világról, ahol az ember robotnak farkasa – fordítva ugyanis tiltja a két, kernelnek nevezett vezérlőmagba kódolt szabály(rendszer).

Az Automata sztorija szerint az általunk ismert civilizált világ végét (és nem világvégét, mert azért van tovább) a naptevékenység elfajulása okozta, melynek eredményeként bolygónk felületének radioaktívvá válása kiirtotta az emberiség 99,7%-át. A megmaradt néhány millió humanoid robotok által épített fallal körülvett városokba tömörült túlélni, ám mivel a légköri anomáliák nem kedveztek a digitális kommunikációs protokolloknak, erős technológiai regresszióval is kénytelenek megküzdeni. Azt ne firtassuk, ez mennyire reális, mindenesetre a beszűkült élettér a maga társadalmi hierarchiájával sokszor látott atmoszférát eredményez a vásznon. Ehhez Ibáñez és írótársai asimov-i robottörvényeket csaptak: 1. A robotok nem árthatnak az embereknek, sőt, meg kell előzniük az emberek életveszélybe kerülését. 2. A robotok nem hajthatnak végre magukon változtatásokat (sem javítást, sem fejlesztést). Azonban…

Nem rossz alapötlet és nem rossz cselekményvezetés; s ahhoz képest, hogy spanyol-bolgár koprodukcióról van szó mindössze (becsült) 15 millió dolláros büdzsével, jól is mutat minden. Persze behatároltak úgy a terek, mint a szereplők, de mielőtt kiszakadna a történet a falakon kívülre, a sivatagba, érezni a jóleső dramaturgiai feszességet. Odakint azonban, ahogyan kinyílik a tér, úgy veszik el a dinamika, hogy átadja a helyét a filozófiai síkra terelt, egyetemleges mondanivalónak – amely csak a legfelső rétegekig bomlik ki. Antonio Banderas-t jó látni, s bár sosem volt nagy színész, karaktere beleillik a légkörbe. Persze őt is magával rántják az ember-robot szenvedéstörténet kínos stációi, hogy a finisbe fordulva végleg elvesszen a rejtély.

Az Automatának nálam ezért kisebb a lángja, mint a füstje: felületesen elmélkedni az emberi lét értelméről, céljáról, kötelességeiről, a be nem teljesült kielégülés frusztrációját vonja maga után. Szerencsére azért élvezetes a film: Cleo, a prostirobot egyszerre szánnivaló és tisztelnivaló személyiséget sugároz, aki nem ítélkezik az emberek felett, ugyanakkor éles tükröt tart eléjük. Létének melankóliája a már említett kérdések irányába taszítja a nézőt, a válaszok azonban, bár nem kell szájbarágni, mégis mintha lógva maradnának a levegőben. Ezért nem hihetjük igazán a tenger megpillantását mi sem.

A tenger szívében - Filmkritika

Az amerikai történelemnek is (bármilyen fiatal) megvannak a maga eposzi hőstörténetei, és most nem a közkedvelt, színes ruhákban parádézó, világmegmentő héroszokra gondolok elsősorban. Herman Melville Moby Dick-je kétségtelenül ezek közé sorolandó, mely már idejekorán felveti az ember és a természet viszonyát, egyik a másiknak való alárendeltségét, valamint az emberi megszállottság és a hatalom hatását az egyszerű közemberre.

Persze fel lehet fogni akár egyszerű kalandregényként is, de lényegesen rétegeltebb annál, amelyben mind a mai napig lehet aktualitást felfedezni. Ron Howard most úgy döntött, hogy az amerikai mítosz gyökeréig ás le, de ahogy az Hollywoodban az utóbbi időben sokszor bebizonyosodott, nem feltétlenül áll mindennek jól, ha megmagyarázzák.

Pedig Howard ismét összeállt a Hajsza a győzelemért-ben végre komoly színészi vénát is mutató Thor-ral, hogy elmesélje a Melville regényének alapjául szolgálóEssex bálnahalászhajó tragédiáját és legénységének ezt követő megpróbáltatásait. Azonban hiába foglalja keretbe Melville és az utolsó túlélő, Thomas Nickersonnarrációja, sajnos a film annyira üres, mint egy feldolgozott bálnatetem.

A tenger szívében ugyanis az ellentmondások filmje: a kétórás játékidő éppúgy hat elnyújtottnak, mint rövidnek. A felskiccelt karakterekben és a köztük feszülő ellentétekben vagy bajtársi kötelékekben ott a potenciál, mégsincsenek kellően kibontva. Az elsőtiszt, Owen Chase (Chris Hemsworth) és a családi ágon kinevezett kapitány, George Pollard (Benjamin Walker) szép modorosan, de kellő módon felvezetett szakmai és mentális egymásnak feszülése a második félidőre teljesen elsikkad, ahogy a természet emberek által való kizsákmányolása is csak fel-felsejlik egy-egy jelenet erejéig. Ezzel viszont az anyatermészet válaszcsapása egy fehér ámbrás cet képében nem több, mint impozáns, mégis üres erőfitogtatás a trükkcsapat részéről.

A helyzetet nem menti a színészi játék sem, amely a filmhez hasonlóan korrekt, de jobbára mentes a maradandó alakításoktól. Hemsworth emlegetett Forma 1-es futama egyelőre egy szerencsés botlásnak tűnik a karrierjében, mert hiába látni rengetegszer az acélos arcélét és szúrós tekintetét, hiányzik mögüle az a fajta színészi jelenlét, ami a korábbi Moby Dick adaptációknál Gregory Peckben vagyPatrick Stewartban kivétel nélkül megvolt, az asgaardi istenség megformálóját pedig – hogy stílszerű legyek – egy tenger választja el elődeitől. Walker is inkább egy erőtlenebb Colin Firth utánzatnak hat, semmint egy önmagában bizonytalan, a családi elvárásoknak megfelelni próbáló hajóskapitánynak. A mellékszereplői fronton javul kicsit a helyzet: Cillian Murphy, mint mindig, most is remek az alkohollal leszámolni próbáló matróz szerepében (hiába nem kezdenek ezzel lényegében semmit), ahogy az újdonsült Pókember is korrekt az esetlen hajósinas szerepében (habár a ragaszkodása Chase-hez sok mindennel együtt szintén nincs kifejtve), de a legerősebb momentumok érdekes mód pont a mesélők szerepében Brendan Gleeson és Ben Whishawkettősének jutottak. Ezek a jelenetek a maguk puritánságukban sokkal hatásosabbak, mint a csontsoványra fogyott színészek vergődése a nyílt tengeren.

A legbosszantóbb, hogy nem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy a történetben ne lett volna potenciál egy megkapó filmhez, Howard egyszerűen csak eltévesztette az arányokat: a második félidő a hányattatásokkal – néhány találó részt leszámítva – elnagyolt, nem érezni az idő múlását, a testi kínokat, ami egy ilyen katasztrófa túlélőit sújtja, egyszerűen csak sorjáznak a jelenetek egymás után. Az említett karakterek hiányában pedig a dráma sem tud elég erős lenni.

Howard dolgozata mégis inkább csak kisebb botlásnak hat egy impozáns rendezői életműben. Ha el mert volna merülni a részletek tengerében – mint például a legénység hétköznapjaiba, ezzel még inkább karaktert adva nekik és érzelmi kötődést a nézőknek – akkor az Essex eredeti terveihez hasonlóan dicsőségben hajózhatott volna vissza a maradandóság kikötőjébe, így viszont egy kisebb hánykódást követően a feledés vizeire evez majd.

Pavlics TamásForrás: cinestar.hu

A dán lány - Filmajánló

2015 filmjeiről általánosságban elmondható, hogy akarva-akaratlanul is az egyenjogúság jegyében teltek, elsősorban a nők szempontjából, olyan alkotásokkal, mint az Ex Machina, a Mad Max vagy a Star Wars. Emellett a kényesnek számító transzgender témához is bátrabban nyúltak az alkotók, mint például a jelen írás tárgya melletti Tangerine.

Mégis eme kényes témával való ismerkedést – már aki hajlandó rá – inkább eme filmmel ajánlatos kezdeni, mert A dán lány úgy fogja meg a transzszexualitást, transzneműséget, hogy mellőzi a polgárpukkasztást, és éppen ebből fakadóan képes magával ragadó maradni. Sőt! Egyenesen érzéki.

Persze ez ne csapjon be senkit! Tom Hooper ezúttal is igazi Oscar-matériát rakott le az asztalra, ahogy a kimódolt A király beszédével, vagy a dalolászást eltúlzó Nyomorultak esetében. Ezt nemcsak a téma igazolja, hanem ahogy rögtön a film elején felcsendülnek Alexandre Desplat lágy dallamai, miközben gyönyörű dán (valójában holland) tájképekben gyönyörködünk. Már itt nyilvánvalóvá válik, hogy Hooper meg akarja hatni a nézőjét, és becsületére legyen mondva, sikerül is neki. Filmje nemcsak megtörtént esete mivoltából működik, hanem színészei és erős karakterábrázolása miatt is. A dán lány ugyanis azt meséli el, hogy a dán festő, Einer Wegener (Eddie Redmayne) miképp jön rá arra fokozatosan, hogy ő egy férfi testben rekedt nő, és hogy mindezt szintén festő felesége, Gerda (Alicia Vikander) hogyan éli meg.

Tulajdonképpen A dán lány sok szempontból a tavalyi A mindenség elmélete ikertestvére is lehetne, és nem csupán Eddie Redmayne okán. Hawking leépüléséhez hasonlóan itt is egy férfi drasztikus változásának lehetünk szemtanúi, amihez a hűséges társ embert próbáló módon idomul. Az sem elhanyagolható, hogy itt is helyenként szép, máskor pedig erősen szépelgő mozi, ami a dramaturgia oltárán még különlegesebb helyzeteket – és ezzel együtt felmerülő kérdéseket – áldoz fel: a Vikander alakította Gerda a valóságban például leszbikus volt, ami máris magyarázatot ad arra, hogy Matthias Shoenarts figurájával miért nem tudtak érdemben mit kezdeni.

Ennek ellenére mégis jobban működő film annál, részben azért, mert itt az alkotók keze is kevésbé volt megkötve. A mindenség elmélete pont, hogy nem Hawkingról szólt, hiszen betegségéből kifolyólag a feleséghez hasonlatosan csak külső szemlélők lehettünk az ő személyes tragédiájában, ami épp ezért be is határolta a film készítőit. Redmayne pedig hiába volt fantasztikus, ordított az alakításáról az „Oscart akarok, de azonnal!” mentalitás, amit (Michael Keaton kárára) be is kajált az Akadémia. A dán lány legfőbb pozitívuma amellett, hogy Hooper szépen fokozatosan, érzelmesen, ugyanakkor finoman viszi végig Einer – vagyis Lili – identitásválságát, a szerepek is végig egyensúlyban maradnak. Ami pedig csak egy könnyed mókának indul, végül kiszabadít egy emberek életét meghatározó szellemet a palackból. Egy két testbe zárt tragikus szerelmi háromszög ez, amelyben egy asszonynak egy nő miatt kell elengednie a férjét, csak történetesen az utóbbi kettő egy és ugyanaz.

Ezt a kétségtelenül komplex viszonyt pedig zseniálisan keltik életre a színészek: Redmayne és Vikander egyszerűen FANTASZTIKUS! Előbbinek máris elfelejthetjük a Jupiter felemelkedése fiaskóját: alakítása végtelenül finom és érett, és sikerül megtalálnia azt a kényes egyensúlyt, hogy karaktere ne menjen át kínos affektálásba, mozdulatai, viselkedése pedig teljesen természetesnek hassanak mesterkéltség helyett. Ehhez társul Vikander kételyekkel, ugyanakkor szeretettel teli Gerdája, aki majd összeroskad a szerep alatt, hogy férje fokozatosan „elhagyja”, és így magára marad, miközben támogatja újdonsült barátnőjét.

Hooper pedig annyira két főhősére koncentrál, hogy a külvilágról szinte teljesen megfeledkezik, a társadalom reakciója csak egy-két rövid szekvenciában érvényesül, a közeli hozzátartozók részéről pedig jóformán bármiféle megbotránkozás elmarad, így a történet magja akár átültethető lenne mai környezetbe is. Mégse tudnám azt mondani, hogy kissé provokatívabban, lényegretörőbben a film, és ezzel együtt Lili Elbe története ugyanazt a hatást érné el. Ezáltal válik Hooper műve olyanná, mint Wegener tájképei: finom ecsetvonásokkal próbál rekonstruálni egy emléket, ami, ha nem is fedi a valóság minden szeletét, mégis rendkívül megkapó.

Pavlics Tamás

Forrás: cinestar.hu

Fábián György: Szent László-vér – könyvkritika

Félve fogtam bele Fábián György Szent László-vér című könyvének olvasásába, ugyanis rossz tapasztalataim vannak jó újságírók fikciós regénnyel való próbálkozásait tekintve: a jó zsurnalisztának és a jó szépírónak ugyanis – az íráskészséget leszámítva – egészen más képességekkel kell rendelkeznie, s igen ritka, ha egy szerzőben mindkettő megvan. Nos, tisztelettel jelentem: Fábián Gyuri egy ilyen ritkaság.

A Szent László-vér a Győri Apokrif Könyvek második része, előzménye a Mária-fegyver, melyet az előbb vázolt okokból kifolyólag nem olvastam (ígérem, pótolni fogom), de mivel az új kötetet a Tarandus Kiadó elküldte szerkesztőségünknek, hogy kritika szülessen róla, erőt vettem magamon, s egy cseppet sem bántam meg. A könyv tökéletesen érthető és élvezhető az előző kötet ismerete nélkül is, s bár van néhány utalás rá, a főszereplők (Farkas Gábor újságíró, Giorgio Fabiani nyugalmazott őrnagy a magyar katonai titkosszolgálattól, Angelica Lynch, az MI6 aktív és Janszky Andrea Polenska, a Szentszék inaktív ügynöke, valamint Hajós Róbert vállalkozó) személye jelenti az összekötő kapcsot az előző résszel, na meg a műfaj, ugyanis mindkettő Dan Brown Da Vinci-kódja által teremtett újfajta nyomkövetős-kincskeresős-rejtvényfejtős kalandregény.

Fábián György fel is vonultatja a kalandregény teljes kelléktárát: izgalom, akció földön, vízben, levegőben és föld alatt, cselszövés, megalomániás egyeduralomra törő rosszfiú, kódfejtés, high-tech kémfelszerelés, nano- és DNS-technika, hírszerzés, kincskeresés, kutató, tudós, régész, titkos ügynök, zsoldos, politika, történelem, tudomány, hazafiasság, hagyomány, vallás, elkötelezettség, összeesküvés és szerelem. Tehát van itt minden, sőt, győrieknek némi pluszként helytörténet és helyismeret is (lehet találgatni, hogy az egyes karaktereket kiről mintázta a szerző). Megdöbbenve kellett megállapítanom, hogy nem is ismerem olyan jól szülővárosomat, mint hittem…

A felsorolás alapján azt hihetné az ember, hogy egy tizenkettő, egy tucat sablonos műről beszélünk, de erről szó sincs. Egy teljesen eredeti, cseppet sem kiszámítható regényről van szó, s ezt az író lenyűgöző fantáziája biztosítja. Egy olyan furmányos, csavaros sztorit kanyarított nekünk, hogy csak kapkodjuk a fejünket. A történetben szerepel a vérszerződés, Szent László bölcsessége, a magyarok Szent Grálja, a rovásírás, őstörténeti és középkori ereklyék, az öt vallás, melynek templomai a világon csaknem egyedülállóan egyetlen győri utcában helyezkednek el; s mindez korunkban játszódik: a politikai széthúzás, az önzés, a hataloméhség, a korrupció és a modern technika korában. Szerencsére hőseinkre – bár nem tökéletesek – ezek a negatívumok nem jellemzőek, s a végén megmenekül mind a város, mind az ország a rá váró veszedelemtől, hogy egy őrült politikus – aki azt képzeli, hogy a modern géntechnikával keresztezheti saját vérvonalát az Árpádokéval, s ezáltal a magyar nép várva várt új királyává válhat – magához ragadja a hatalmat.

A történet több, mint izgalmas, s csak azért nem nevezem letehetetlennek, mert azért néhány epizód, el-elkalandozó szál és szerkesztési sajátosság lassítja a sodró lendületet, de egy ekkora terjedelmű (582 oldal) könyvnél talán nem is lehet elvárni, hogy azonos hőfokon égjen végig.

Kedvelem az igényes szórakoztató irodalmat, mellyel kikapcsolódhatok, mellyel nem kell feltétlenül filozófiai mélységekbe alászállnom, vagy tudományos sztratoszférákba emelkednem, mégis tanulhatok belőle, van üzenete, és ha nem is irodalmi, de jó stílusban van megírva. Az ember nem olvashat állandóan klasszikusokat vagy Nobel-díjas írókat, néha könnyedebb dolgokra vágyik. Hát a Szent László-vérben megkapja. Nem néztem ugyan utána, hogy a történelmi és egyéb tudományos információk mennyire felelnek meg a valóságnak (egy részére persze emlékszem tanulmányaimból), illetve hogy hol végződik a valóság, és hol kezdődik a fikció ezen a területen, de hitelesnek tűnik, és ez a lényeg. S a gondolat, amit sugall – csak egységben és összefogással tudjuk felvirágoztatni országunkat, mert ebben van az erőnk, ahogy történelmünk is bizonyítja – időszerűbb nem is lehetne.

Szórakoztatónak szórakoztató ugyan a regény, de könnyednek nem nevezném, mert a befogadása – izgalom ide vagy oda – egyáltalán nem könnyű. Felszínes olvasással vagy tíz perces szabadidőben történő fogyasztással még a cselekmény követése sem egyszerű, hiszen 11 idősíkban és 14 helyszínen játszódik. És ezzel elérkeztünk a könyv gyengéjéhez, mert a 11 idősík bizony sok. A helyszíneken ugrálni olvasás közben nem okoz gondot, de az időbeni ugrándozással vigyázni kell, mert egyrészt lassítja a lendületet, másrészt el lehet veszni benne, főleg, ha nem következetesen van alkalmazva, mint esetünkben. Szerkesztési szempontból vagy párhuzamos idősíkokat célszerű használni, vagy egymásba ágyazottat, a kettő vegyítése nem szerencsés szórakoztató, könnyed szövegek esetében. De még ez se lenne probléma, ha vagy kevesebb időpont között kellene lavíroznia az olvasónak, vagy legalább egy irányban (időben előre vagy hátra), de itt nem erről van szó: itt sokszor összevissza ugrálunk, ráadásul nem mindig indokoltan. Nem világos számomra, hogy mitől függ, hogy egy múltbeli eseményt elmesélnek egymásnak a szereplők, vagy visszautazunk velük együtt. A korunkban játszódó részeket pedig egyértelműen okosabb lett volna egy idősíknak kezelni, hiszen ez fogja össze az egészet, ez adja a szerkezeti vázat, amely jóval erősebbre sikeredhetett volna, s bár lehet, hogy emiatt a terjedelem csorbult volna egy kicsit, de cserébe kiérdemelné a könyv a letehetetlen jelzőt.

A másik – jóval kisebb – probléma, hogy akad a könyvben két zavaró hiba, mely jó esetben csak többedik olvasásra tűnik fel az olvasónak. Sajnos az ilyen jellegű tévesztések teljesen általánosak a kortárs lektűrirodalomban, s az oka valószínűsíthetően a szöveg többszöri átírásában, átdolgozásában, vagy a történet megírás közbeni alakulásában rejlik. Jelen esetben a zsinagóga alatti katakomba-jelenetről van szó, ill. a Vezér személyéről. Javaslom Fábián úrnak, hogy irodalmi lektoron kívül alkalmazzon olvasólektort, vagy kérjen meg egy barátot, hogy kimondottan ilyen szempontból olvassa el a legközelebbi készülő kéziratot. Mert nagyon remélem, hogy nem ez volt az utolsó regénye! Biztosan nem lesz könnyű újat írnia, hiszen – mint említettem – a Szent László-vérben szinte minden puskaport ellőtt, de akinek ilyen fantáziája van, azt biztatnám arra, hogy próbáljon meg lelkes olvasótáborának egy hasonlóan lebilincselő harmadik győri apokrif könyvet megalkotni.

Köszönet a könyvért a Tarandus Kiadónak!

tmoni

Bogár Erika: Tullia meséi – Őrző

Könyvkritika

Egy fantasy-sorozat (Tullia meséi) első részét veszi kézbe az olvasó, ha Bogár Erika Őrző című könyvét választja, hogy belefeledkezve egy másik világba új hősöket, új tájakat, új teremtményeket, új Isteneket, új harcokat és új mítoszokat fedezzen fel.

Fantasyt írni nem könnyű, hiszen a regényírás összes nehézsége mellett még egy plusz problémával is meg kell küzdeni: be kell mutatni a mű fantázia-világát. Az írónak meg kell ismertetnie bennünket e képzeletbeli univerzum törvényeivel, működésével, helyeivel, jellegzetességeivel, kultúrájával, történetével és mitológiájával. S persze mindezt úgy, hogy ne untassa halálra az olvasót. Alapvetően kétféle módon szokott ez történni: vagy a mű elején összegzi a tudnivalókat a szerző, mint Tolkien a Gyűrűk urában (sokan nem is jutnak túl a történet ezen részén, hiszen elég hosszadalmasra sikeredett), vagy beleszövi a sztoriba, mint Rowling a Harry Potterben. Bogár Erika ezt a második megoldást választotta, s bár neki nem volt olyan egyszerű a dolga, mint Rowlingnak (hiszen Harry úgy csöppen bele a másik világba, mint az olvasó, s vele együtt lépésről lépésre lehet felfedezni-felfedeztetni azt), de elég jól megoldotta. Szerencsére Tullia nem különbözik annyira a mi világunktól, mint például Pratchett Korongvilágja, ezért túl sokat nem kell magyarázkodni. Ráadásul az univerzum egyes építőelemei mintha a hun és az ősmagyar mitológiából erednének, s az értékrend is hasonló a mienkhez, vagy legalábbis ahhoz, amilyennek látni szeretnénk: tisztesség, becsület, család, hit, bátorság. Szépen ki is rajzolódnak a cselekménnyel együtt Tullia földrajzi és társadalmi sajátosságai, az életmódjuk, hitük és félelmeik. A múltról viszonylag keveset tudunk meg (de az elég ahhoz, hogy megértsük őket), és a mitológiájuk is erősen vázlatos, s itt bizony voltak hiányérzeteim (honnan került elő Krón, milyen kapcsolatban áll Miával és a torkaldémonnal, stb.), de ne legyünk telhetetlenek, ez még csak az első rész, elképzelhető, hogy a későbbiekben még választ kapunk a felmerülő kérdésekre.

A sztori jó. Nem mentes ugyan a mesék egyes sablonjaitól, de jóval több benne az eredeti elem, ezért Triar története egy olvasmányos, jól szerkesztett, az érdeklődést végig fenntartó, feszes történet, s ennek köszönheti a regény, hogy „egyben van”. A cselekmény egy – helyenként két – szálon fut, tökéletesen követhető, építkezése logikus: ok-okozati összefüggések, motivált történések nyomán haladunk előre, s várjuk visszafojtott lélegzettel, hogy mi fog történni. S ami a leglényegesebb: egyetlen egyszer sem érezzük, hogy bármelyik elem kilógna a sorból, ne lenne a helyén. A mű kerek egységét egy cseppet gyengíti Erika időszerkezeti megoldása: részletesen megrajzolt pillanatok, életképek, történetek után hatalmas időbeli ugrások következnek, majd megint szépen kidolgozott részek. Nem lenne gond ezzel, ha a mozaikok, melyek természetesen egymásra épülnek, és viszik előre a cselekményt, a végén a sztorival teljesen összefonódva egységes egésszé állnának össze, de ez – sajnos – nem történik meg tökéletesen. Az okát abban látom, hogy nem minden mozaikdarab a cselekmény miatt került bele a műbe, hanem egy-egy a jellemábrázolást szolgálja, ami egy teljesen elfogadott és jól működő írói módszer (epizód: a cselekményt előre nem vivő, de a történethez hangulatában hozzátevő, ill. jellemábrázolást színesítő írói eszköz) lineáris időszerkezetnél, de zavaró lehet ugráló-megálló idősíkok esetében.

A szereplők egytől-egyig jól kidolgozottak, jellemfejlődésük minden esetben szépen felépített, s ami a legjobb: nem feketék és fehérek, hanem a szürke különböző árnyalataiban tündökölnek, ill. változnak, s ezáltal sokkal hitelesebbek és szerethetőek. Az írónő ugyanakkora gondot fordít a negatív alakok ábrázolására (akik azért sosem teljesen rosszak, még Fentor sem, hiszen megszállta a démon), ami nálam jó pont. Két kedvencem Nerdo és Lakor: az őrző és a gyógyító figurája ugyanolyan jól sikerült, mint a főhősé, Triaré. A nőalakok ábrázolásából kitűnik, hogy a szerző is egy hölgy, hiszen egy férfiak uralta világban is meg tudja úgy jeleníteni szereplőit, hogy bár alkalmazkodnak a szokásokhoz, mégsem tűnnek sem elveszetteknek, sem kiszolgáltatottaknak, sem alárendelteknek. Végül, de nem utolsósorban: imádtam a neveket. Minden szereplő olyan nevet kapott, mely hangzásával utal gazdájának jellemére. A Triar a hősiességet sugallja, a Nindra a női érzékenységet, a Nerdo a bölcsességet, a tapasztalatot és határtalan nyugalmat, a Lakor a tudásszomjat, a nyitottságot, a másként gondolkodást, a kételkedést, és még sorolhatnám…

Összegzésként elmondható, hogy az Őrző egy jól felépített, érdekes történet kiváló jellemekkel, mely egy szerethető helyen, Tulliában játszódik, ahol egy kicsit máshogy működnek a dolgok, mint itthon… Várjuk a következő részt!

tmoni

300: A birodalom hajnala - Filmkritika

Kegyetlen. Barbár. Vértől iszamos. Kíméletlen. Heroikus. Felemelő. Dicsőítő. Háromszázjelző is kevés lenne hozzá. „Megtiszteltetés, hogy melletted halhatok meg. Nekem pedig megtiszteltetés, hogy melletted élhettem.” Kvintesszencia. A képregényfóbiás művész,Frank Miller graphic novel-jéből készült, 2006-os 300 színekkel, mozdulatokkal és fényekkel brillírozó stílustanulmánya olyan látvány(álom)világba szippantotta a nézőt, ahol a vizualitás mellett még a tartalomnak is jutott hely.

8 évet kellett várni a történet mozivásznas „folytatására”, amely se nem szó szerinti folytatás, se nem előzmény, hiszen a kronológia szerint pontosan körbeöleli a spártai (ön)feláldozásnak állított, mozgóképes emlékművet. A Xerxes című képregény alapján szőtt újabb vizuális orgia mind cselekményében, mind pedig történelmi „nagyságrendjében” szélesebb, mint a szűkebbre vett, háromszáznyi szabadságvágy, mindazonáltal némileg mégis sterilebb és sekélyesebb. Zack Snyder és Kurt Johnstad szkriptje katonai pontossággal hajtja végre a dramaturgiai koreográfiát, remekül érzi és helyezi a hangsúlyokat (legyenek azok karakterek vagy történések), a dinamikai hajtóerőket jó helyen és megfelelő pontossággal robbantja (be), de a nagyobb volumenű érzelmi töltet mégis mintha hiányozna.

Talán Xerxszész lett egy kissé papírmasé, Themisztoklészről nem hisszük el maradéktalanul hősségét, vagy (a történelmileg fals vágányra terelt) Artemiszia lett rendkívül túlmisztifikálva? Esetleg ami megvolt Leonidász és háromszáza szemében-hitében-lelkében, az hibádzik most egy kissé görögrészről. Összességében a 300: A birodalom hajnala (ezúttal is) lélegzetbennakasztó, szemkápráztató és képes mindazt nyújtani, amelyre egy film eszköztára láthatóan lehetőséget ad, a láthatatlan hatások tekintetében azonban a maximálisnál kevesebbre hajlik. Themisztoklész (a számomra jelentékenyen aura és kisugárzás nélküli Sullivan Stapleton) és Artemiszia (a végtelenül szexi, de túl egyoldalra domborított Eva Green) jó-rossz harca nincs egyensúlyban, a hullámzó tengeren ki-kicsúszik lábuk alól az egység úgy fizikailag, mint lelkileg. Ennek ellenére azonban a (szinte) kezdőNoam Murro filmje élvezetes látványba taszított, elsősorban a tekintetnek szóló eposz, ahol a tartalom őszinteségét helyenként hígabbra mossa a CGI-vérfolyam patakzása. A birodalom hajnala esetén 300 jelzőt bajosabb lenne összeírni, de a csatát így is könnyűszerrel nyerik a perzsa túlerő ellen. A többi pedig már úgyis történelem.

2014, amerikai, 102 percrendező: Noam Murroforgatókönyvíró: Zack Snyder és Kurt Johnstadszereplők: Sullivan Stapleton, Eva Green, Rodrigo Santoro,
Lena Headey, Jack O'Connell, Callan Mulvey, Andrew Tiernan, Hans Matheson

Szilvási Krisztián

Lopom a sztárom - The Bling Ring

Filmkritika

Csúnya dolog lopni, még gazdagtól is, a celebkor sherwoodi hősködői ma Hollywoodban csapnak le, ám szerzeményeiket még egymás között sem osztják meg. Bizonytalan származású Rolex-szel pedig nem lehet nagyot szakítani, pláne mindjárt egy doboznyival (ó szegény O.B.). Megint egy női Coppola film – Sofia ezúttal valóságelemekből építkező szatírában találja meg (unos-untalan) anyagi hidegségben didergő belső magányosságát.

„Ez a nő valahol nagyon, de nagyon egyedül van, meg kellene végre vigasztalni.” – mondtam aMade in Hollywood kapcsán, és megint ezt érzem, hiába házas (+ 2 gyerek) a Coppola-hölgy. „Modernkori celebtörténet, de semmi új.” – mondtam a Made in Hollywood kapcsán, és megint ezt érzem, azzal a különbséggel, hogy ezúttal valós eseményeket ábrázol a film. A celebek világa amúgy normál, kívülálló, kinőtt rajongású emberegyednek helyenként nemhogy megmosolyogtató, hanem egyenesen gyomorforgatóan taszító. Egyes sztárocskák (mert a minőség nem a címlapokon és a sznob divatkövetésben lakik) ruha-, ékszer-, tárgyi dologgyűjteménye nagyobb áruelosztók leltárkészletével vetekszik, s bár talán a jobbik anyagfajtából, a rosszabbik indokkal vezérelt felhalmozó-gyűjtögető beállítottsággal.

A Lopom a sztárom (végre kreatív magyar cím, még úgy is, hogy másra is hajaz) trendinek képzelt és vallott tinik akcióparádéja, ahogyan a tévében-magazinokban ünnepelt hírességek soha kulcsra nem zárt, elhagyatottnak tűnő palotáit-rezidenciáit fosztogatják. Megtörtént, a hogyant tehát ne vitassuk. Ellenben vegyük észre a gyerekek (mert azok, hiába szívnak, fújnak, isznak) hátterében élő családok kifordult értékrendszerét, elmehagyott nevelési álláspontjait-tanításait, amelyek paragrafusai között menővé képzelődnek a felnövők, holott valójában magányosabbak, céltalanabbak, kevesebbet érők már nem is lehetnének – kívül és belül egyaránt.

Fura, de jól ábrázol Sofia Coppola: a nála mindig (fő)szerepet játszó széles-nagy, üres-steril terek; a semmiről nem szóló, egymást meg nem érintő dialógusok; a külcsín által ordító belső egyedüllét-kiáltások antagonisztikus képi-érzelmi dinamikát adnak a filmkockáknak. Rebecca, Marc, Nicki, Chloe és Sam ettől az egésztől csak a celebvilágban lesznek valakik, persze az folytonos vita tárgya, mi számít igazán. Eldeformált értékhitük azonban az adott közegben sajnos nehezen kezelhető – ha hagyják majd egyáltalán. Csak az említés szintjén kiragadva: Emma „már rég nem Hermione” Watson tehetséges, magasabbra hivatott színésznővé érett az elmúlt poszt HP évek alatt, míg személyes kedvencem, Taissa Farmiga (American Horror Story) megint nagyon-nagyon jól mutat a képernyőn (nővére, Vera ugyancsak liebling, lásd itt: Bates Motel). Szóval Lopom a sztárom. Egyszer majd kordokumentum lesz, hacsak soha nem lépünk túl a celebek mindenekfeletti celebrálásán…

2013, amerikai-angol-francia-német-japán, 90 perc

rendező: Sofia Coppolaforgatókönyvíró: Nancy Jo Sales és Sofia Coppolaszereplők: Katie Chang, Israel Broussard, Emma Watson,Leslie Mann, Taissa Farmiga, Gavin Rossdale

Szilvási Krisztián

Gyilkos szezon – Filmkritika

Sokkal inkább vadászszezon, még ha gyilkolásra kihegyezett is. A Killing Season-ben azonban több morális könnycsepp hullik, mint vér (bár abból is kapunk eleget, jólesően naturális kivitelben) – és ez itt, ily módon baj csak. A prekoncepcionális rosszérzés nem volt légbőlkapott a történet hallatán: pontosan 10 évvel ezelőtt kaptunk már valami hasonló sztorit, amikor az 1999-es koszovói bevetésre „alapozva” esett a nyugdíjas Tommy Lee Jones az ereje teljében lévő Benicio Del Toro után a vadonban a William Friedkin rendezte Veszett vadban (akkor Friedkint elég messzire űzte az Ördög a minőség terén).

A Gyilkos szezonban az 1992-ben kezdődött szerbiai népirtás az alibi ahhoz, hogy a jelenben a nyugállományú amerikai ezredest gyónásra kényszerítse a szerb háborús bűnökből fizikailag felépült exkatona. (A rendező Mark Steven Johnson, aki nem éppen komoly témákhoz szokott.) Itt szerencsére elmarad a Veszett vad kapcsán általam se ízűnek, se bűzűnek nevezett atmoszféra, a megalapozatlan őrület, a nyögvekreált konfliktus és a hiteltelen akciójelenetek. Mert, mint mondtam, kiforrott izgalom helyett inkább a filozófiai körbejárásé a terep – még a nyíllal átlőtt vádli és az arcon keresztülfúródó fémvessző ellenére is. Ami nem lenne baj, sőt inkább erény, ha nem ilyen formában történne. Újabb bizonyíték, hogy akciókkal megalapozott morális álláspontokat kierőszakolni nehezebb, mint embernek maradni a háború után. Mert a konklúzió jól hangzik, és még el is hiszem (tényleg!), hogy a háborúban mindenki egyformám bűnös, azon túl pedig felesleges a gonoszságot feszegetni, hiszen a békeidő már egészen más dimenzió minden síkon.

A szerb katona vallási meggyőződése kemény és elgondolkodtató, ez mindenképpen a pozitívumok listáján ül nálam: „…A férfiak nem voltak ilyen szerencsések. Egy fejszével szétnyitották a fejüket, és ott hagyták őket a téren. És azt kérdeztem magamtól, ha Isten valóban létezik, hogy engedheti, hogy ilyen szörnyű dolgok történjenek? Azt hittem, ezek azt bizonyítják, hogy Isten nem létezik. De pont ez bizonyítja a létezését! Mert az emberek egyedül nem lennének képesek erre.” De összességében túl sok az „összeborulás”; alamuszi a konfliktusoldás, mert valahol gyáván megkerülő; és nem éreztem az egy(ség)ben tartó dinamikát sem.

Robert De Niro olyan, mint általában (van, hogy semmilyen, mint általában…), John Travoltaviszont remek akcentussal szószátyárkodja végig az adok-kapok történéseket, és a fizimiskája is karakteres. A Friedkin-mozihoz képest itt szerencsére nem járt sok túlkapás, de logikátlan sablonfordulatokkal azért meggyűlik az értelmesebb néző baja. Mindegy. A Gyilkos szezon a végére egyszer és mindenkorra elfárad, megfárad, a háború elmúltával okafogyottá válik. Menjen mindenki haza szépen: ki Belgrádba gyógyulni, ki a fia családjához felejteni. „- Nagy tehertől szabadultam most meg, atyám, de lenne még egy kérdésem. - Mi lenne az, fiam? - Mondanom kellett volna neki, hogy a háborúnak vége van?” Ez tényleg nem olyan vicces.

2013, amerikai-belga-bolgár, 91 percrendező: Mark Steven Johnsonforgatókönyvíró: Evan Daughertyszereplők: Robert De Niro, John Travolta, Milo Ventimiglia, Diana Lyubenova, Elizabeth Olin

Szilvási Krisztián

Tore Renberg: Szerettem másképp is – könyvkritika

A norvég Tore Renberg nagyrészt valószínűleg ismeretlen a magyar olvasóközönség számára, de szégyenkezés helyett annál inkább javasolt a megismerése. Az 1972-ben született író ugyanis - aki egyben zenével és irodalmi kritikákkal is foglalkozik - hazájában gyakorlatilag kultstátuszba került a 2003-ban írt Szerettem másképp is című regénnyel (valamint a 2011-es „előzménykönyvvel”, a Mégis van apámmal).

Jarle Klepp története nem hagyományos tiniéletet ábrázol, sokkal inkább annak mélyreásott, lélekbe szántó (élve)boncolását jeleníti meg, amint a 17 éves kamasz próbál eligazodni a felnőtté válás felé vezető érzelmi klímaváltozás viharai között. 1990 elején járunk. Jarle bizonyos tekintetben ugyan hagyományos kamasz: elvált szülők; lázadó alternatív zene; kiforrottnak tűnő politikai és társadalmi nézetek; szerető barátnő. Ám élete gyökeres fordulatot vesz, amikor új fiú érkezik az iskolába. Igen, fiút mondtam, nincsen tévedés. Jarle, a kamaszfiú ugyanis beleszeret az újonnan érkezett másik kamaszfiúba. Totálisan és kitörölhetetlenül.

A Szerettem másképp is címe ekkor válik értelmezhetővé az olvasó számára, és fokról fokra, érzésről érzésre követhetjük nyomon Jarle lelki stációit, ahogyan letagadni próbálja maga előtt, ahogyan titkolni erőlködik környezete előtt, vagy ahogyan teljesen átadja magát a plátói érzelmeknek. A tragédia előszelét Renberg természetesen többször előjelzi nekünk, Jarle és Yngve barátság-kapcsolatát végig belengi valamilyen elfojtott furcsaság. És itt kell leszögeznem, hogy az érzelmek és tettek sosem mennek át homoerotikus ábrázolásmódba sem a lelki, sem pedig a fizikai megnyilvánulások terén, ugyanis Tore Renberg regénye az első látszat ellenére nem erről szól! Hanem arról, hogy a szédülten változó '90-es évek kamaszlelke hogyan éli meg a felnőtté válás semmihez nem mérhetően erőszakos torzulásait. A történet nem végződik jól, avagy mégis. Minden nézőpont kérdése, de ha csak arra hallgatunk, amely egykor bennünk is végbe-játszódott, a szimpátiánk Jarle iránt a nosztalgia erejével sodor magával.

Tore Renberg könyve mindazoknak ajánlható, akik voltak késő tizenévesek, akikben a boldogságkeresés akkortájt plasztikusabb volt, mint bármely más anyag, s akik úgy érezték, a világ értük van, és igaz elkötelezettséggel formálható. Azaz nem tévedek nagyot, ha kijelentem, hogy mindannyiunknak, akik átléptük már a bűvös húszat, harmincat, negyvenet, és így tovább.

Szilvási Krisztián

Mark Haddon: Valami baj van – könyvkritika

Mark Haddon 2003-ben A kutya különös esete az éjszakában című regényével robbant be a felnőttirodalomba. A brit regényíró és költő korábban gyerekeknek szóló írásairól és a BBC tévécsatornának írt gyerekműsorairól volt ismert. A 2006-ban írt Valami baj van című regénye második nagykönyv próbálkozása, bár azt hiszem, a próbálkozás kifejezés immár sértő a tehetségére nézve. Hiszen 2003-ban és 2004-ben két rangos brit elismerést is elnyert első regényével.

A Valami baj van kitűnően olvasmányos regény. Úgy stílusában, mint mondanivalójában. Haddon egy mai, többgenerációs családot kap széjjel, bont személyekre, és azt vizsgálja, az egyéni problémák hogyan képesek befolyásolni a családtagok egymáshoz való viszonyait. A mai társadalom annyira differenciált, hogy egy családon belül is százféle motiváció, attitűd érvényesül, tényleges karakterisztikát adva a különböző személyiségeknek. Ezért nehéz sokszor megtalálni azt az ideális összhangot, amely nélkül nincsen egészséges kapcsolatrendszer.

A regény úgy kezdődik, hogy valami baj van. Mármint először George-dzsal, a nemrég nyugdíjba vonult családfővel, de aztán sorra ütköznek ki a többi családtag problémái is. A feleség hűtlen, szerelmes George egykori kollégájába. A felnőtt fiúgyermek homoszexuális kapcsolatában az elkötelezettség és a szabadság összeegyeztethetetlen középútjára vágyik. A felnőtt lánygyermek, egy válással a háta mögött újabb házasságra készül. Az unoka őrlődik a vér szerinti apa és a leendő mostohaapa között. És akinek mindezeket a széthulló családtagokat illene összefognia, George, hát ő meghalni készül. Depressziója, hipochondriája, idegösszeomlása persze fizikailag nem megalapozott, inkább a nyugdíjas létbe csöppenéssel magyarázható, mindenesetre nagyon erőteljesen jelentkezik nála. Vajon van-e visszaút, összeáll-e még újra szeretetben a család?

Mark Haddon szemléletesen, átélhetően ír. Minden egyes karakterével azonosulni tudunk, esendőségük ellenére is szurkolunk nekik. Néha-néha a csúcspontokon ugyan átlépünk a teljes abszurdum földjére, de valljuk be, az ilyesmi a való életben is benne van a pakliban. És időnként remekül ki is húzzuk belőle. A Valami baj van egyszerre családregény, szociográfiai áskálódás, a mai életfelfogás kendőzetlen tükre. Pozitív benne a gyógyulni vágyás, a NEM helyett az IGEN felé terelés, a „csakis rajtunk áll minden” reménye. Ezért jó olvasni, és ezért jó elgondolkodni rajta. George családja akár mi is lehetnénk. Vagy talán vagyunk is.

Szilvási Krisztián