Filmkritika
Csúnya dolog lopni, még gazdagtól is, a celebkor sherwoodi hősködői ma Hollywoodban csapnak le, ám szerzeményeiket még egymás között sem osztják meg. Bizonytalan származású Rolex-szel pedig nem lehet nagyot szakítani, pláne mindjárt egy doboznyival (ó szegény O.B.). Megint egy női Coppola film – Sofia ezúttal valóságelemekből építkező szatírában találja meg (unos-untalan) anyagi hidegségben didergő belső magányosságát.
„Ez a nő valahol nagyon, de nagyon egyedül van, meg kellene végre vigasztalni.” – mondtam aMade in Hollywood kapcsán, és megint ezt érzem, hiába házas (+ 2 gyerek) a Coppola-hölgy. „Modernkori celebtörténet, de semmi új.” – mondtam a Made in Hollywood kapcsán, és megint ezt érzem, azzal a különbséggel, hogy ezúttal valós eseményeket ábrázol a film. A celebek világa amúgy normál, kívülálló, kinőtt rajongású emberegyednek helyenként nemhogy megmosolyogtató, hanem egyenesen gyomorforgatóan taszító. Egyes sztárocskák (mert a minőség nem a címlapokon és a sznob divatkövetésben lakik) ruha-, ékszer-, tárgyi dologgyűjteménye nagyobb áruelosztók leltárkészletével vetekszik, s bár talán a jobbik anyagfajtából, a rosszabbik indokkal vezérelt felhalmozó-gyűjtögető beállítottsággal.
A Lopom a sztárom (végre kreatív magyar cím, még úgy is, hogy másra is hajaz) trendinek képzelt és vallott tinik akcióparádéja, ahogyan a tévében-magazinokban ünnepelt hírességek soha kulcsra nem zárt, elhagyatottnak tűnő palotáit-rezidenciáit fosztogatják. Megtörtént, a hogyant tehát ne vitassuk. Ellenben vegyük észre a gyerekek (mert azok, hiába szívnak, fújnak, isznak) hátterében élő családok kifordult értékrendszerét, elmehagyott nevelési álláspontjait-tanításait, amelyek paragrafusai között menővé képzelődnek a felnövők, holott valójában magányosabbak, céltalanabbak, kevesebbet érők már nem is lehetnének – kívül és belül egyaránt.
Fura, de jól ábrázol Sofia Coppola: a nála mindig (fő)szerepet játszó széles-nagy, üres-steril terek; a semmiről nem szóló, egymást meg nem érintő dialógusok; a külcsín által ordító belső egyedüllét-kiáltások antagonisztikus képi-érzelmi dinamikát adnak a filmkockáknak. Rebecca, Marc, Nicki, Chloe és Sam ettől az egésztől csak a celebvilágban lesznek valakik, persze az folytonos vita tárgya, mi számít igazán. Eldeformált értékhitük azonban az adott közegben sajnos nehezen kezelhető – ha hagyják majd egyáltalán. Csak az említés szintjén kiragadva: Emma „már rég nem Hermione” Watson tehetséges, magasabbra hivatott színésznővé érett az elmúlt poszt HP évek alatt, míg személyes kedvencem, Taissa Farmiga (American Horror Story) megint nagyon-nagyon jól mutat a képernyőn (nővére, Vera ugyancsak liebling, lásd itt: Bates Motel). Szóval Lopom a sztárom. Egyszer majd kordokumentum lesz, hacsak soha nem lépünk túl a celebek mindenekfeletti celebrálásán…
2013, amerikai-angol-francia-német-japán, 90 perc
rendező: Sofia Coppolaforgatókönyvíró: Nancy Jo Sales és Sofia Coppolaszereplők: Katie Chang, Israel Broussard, Emma Watson,Leslie Mann, Taissa Farmiga, Gavin Rossdale
Szilvási Krisztián
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése