Kritika

Mark Haddon: Valami baj van

Mark Haddon 2003-ben A kutya különös esete az éjszakában című regényével robbant be a felnőttirodalomba. A brit regényíró és költő korábban gyerekeknek szóló írásairól és a BBC tévécsatornának írt gyerekműsorairól volt ismert. A 2006-ban írt Valami baj van című regénye második nagykönyv próbálkozása, bár azt hiszem, a próbálkozás kifejezés immár sértő a tehetségére nézve. Hiszen 2003-ban és 2004-ben két rangos brit elismerést is elnyert első regényével.

A Valami baj van kitűnően olvasmányos regény. Úgy stílusában, mint mondanivalójában. Haddon egy mai, többgenerációs családot kap széjjel, bont személyekre, és azt vizsgálja, az egyéni problémák hogyan képesek befolyásolni a családtagok egymáshoz való viszonyait. A mai társadalom annyira differenciált, hogy egy családon belül is százféle motiváció, attitűd érvényesül, tényleges karakterisztikát adva a különböző személyiségeknek. Ezért nehéz sokszor megtalálni azt az ideális összhangot, amely nélkül nincsen egészséges kapcsolatrendszer.

A regény úgy kezdődik, hogy valami baj van. Mármint először George-dzsal, a nemrég nyugdíjba vonult családfővel, de aztán sorra ütköznek ki a többi családtag problémái is. A feleség hűtlen, szerelmes George egykori kollégájába. A felnőtt fiúgyermek homoszexuális kapcsolatában az elkötelezettség és a szabadság összeegyeztethetetlen középútjára vágyik. A felnőtt lánygyermek, egy válással a háta mögött újabb házasságra készül. Az unoka őrlődik a vér szerinti apa és a leendő mostohaapa között. És akinek mindezeket a széthulló családtagokat illene összefognia, George, hát ő meghalni készül. Depressziója, hipochondriája, idegösszeomlása persze fizikailag nem megalapozott, inkább a nyugdíjas létbe csöppenéssel magyarázható, mindenesetre nagyon erőteljesen jelentkezik nála. Vajon van-e visszaút, összeáll-e még újra szeretetben a család?

Mark Haddon szemléletesen, átélhetően ír. Minden egyes karakterével azonosulni tudunk, esendőségük ellenére is szurkolunk nekik. Néha-néha a csúcspontokon ugyan átlépünk a teljes abszurdum földjére, de valljuk be, az ilyesmi a való életben is benne van a pakliban. És időnként remekül ki is húzzuk belőle. A Valami baj van egyszerre családregény, szociográfiai áskálódás, a mai életfelfogás kendőzetlen tükre. Pozitív benne a gyógyulni vágyás, a NEM helyett az IGEN felé terelés, a „csakis rajtunk áll minden” reménye. Ezért jó olvasni, és ezért jó elgondolkodni rajta. George családja akár mi is lehetnénk. Vagy talán vagyunk is.

Szilvási Krisztián

Kamila Shamsie: Istent a kőben

Könyvkritika

„Ázsia nagyobb részét Dareiosz fedezte fel, amikor meg akarta tudni, hogy az Indus folyó, amely az összes folyó közül a második legtöbb krokodilnak ad otthont, hol ömlik a tengerbe, s ezért hajókat küldött legénységgel a fedélzeten, akikben bízott, hogy az igazságot fogják mondani, mindenekelőtt Szkülaxot, egy Karüandából való férfit. Ők Kaszpatürosz városából és Paktüiké vidékéről indultak el, s a folyó folyását követve keletnek, a napfelkelte irányába hajózva elérték a tengert...” (Hérodotosz: Hisztoriai, 4,44)

A borítón látható kedvcsináló idézetek, „Szerelem, politika, történelem – minden benne van”, „Walter Scott-díj jelölés” miatt emeltem le a polcról Kamila Shamise kötetét. Kedvelem a történelmi regényeket, s ez megkönnyítette a választást. Nagy várakozással tekintettem a könyvre, mert arra számítottam, hogy a pakisztáni származású szerző árnyalt és hiteles képet fest az általam oly kevéssé ismert területről, korról és társadalomról.

A történet az első világháború idején kezdődik, és több szálon fut a 30-as évekig. Az egyik főszereplő Vivian Spencer, egy fiatal angol hölgy, aki a legelső női régészek egyike. Szokatlan pályaválasztásának oka egy romantikus szerelem, amit Tahszin bej iránt érez. Diplomája birtokában, családja kiterjedt kapcsolati hálójának köszönhetően rengeteg ásatáson vesz részt, s lassan szakmája mesterévé válik.

A regény másik meghatározó alakja Kajjam Gul, a Brit Indiában élő patán, aki az első világháborúban elkötelezetten harcol a korona szolgálatában. Súlyos sérülése miatt fél szemére megvakul, ez és háborús tapasztalatai gyökeresen megváltoztatják világlátását. Egyre inkább észleli a brit gyarmatbirodalom visszásságait, és elborzasztja embertársainak értelmetlen halála. Világlátott, írástudó emberként tagja lesz a britek ellen lázadó „fegyvertelen hadseregnek”, a Kudhai Guzmathárnak.

A szinte burokban élő régésznő és a kiérdemesült katona közötti kapocs Nadzsib Gul, Kajjam Gul öccse, aki a pesavári ásatáson dolgozó Vivian tanítványaként kezd el érdeklődni népe dicső múltja és a régészet iránt, s szerez később diplomát történelemből a pesavári iszlám főiskolán. Az ottani múzeum helyi munkatársaként veszi fel a kapcsolatot a későbbiekben ismét Vivian Spencerrel, s szervez meg egy ásatást, ahol a Dareiosz korából származó legendás tiara lelőhelyét sejti.

Míg a régészek a feltáráshoz kapcsolódó forrásteremtéssel, adminisztrációval, logisztikával küszködnek, addig körülöttük felfordul a világ. A brit gyarmatbirodalom helyi képviselői mit sem tudnak kezdeni a helyi lakosok függetlenedési törekvéseivel, Gandhi és társai békés mozgalmával. A feszültség fokozódik, mígnem 1930. április 23-án az angol katonák Pesavárban több száz fegyvertelen indiai polgárt mészárolnak le. Ha maga a vérontás nem lett volna elég, a holttestek eltüntetésével a hatóságok a végtisztesség megadását is lehetetlenné tették – megalázva ezzel az őslakosokat. Erre már nincs elfogadható magyarázat és nincs feloldozás sem.

Az Istent a kőben kötete mint szerelmes regény, felejthető; mint történelmi regény, annál izgalmasabb. Erénye, hogy egy tőlünk távoli, teljesen eltérő kultúra mindennapjait, szokásait, előítéleteit bemutatja számunkra. Legfőbb erősségének azt tartom, ahogy két szereplőjével ugyanazt az eseménysort képes két teljesen eltérő szemszögből elmesélni – ránk bízva a választást, kivel is értünk egyet. A szerző vallja, hogy az írónak állást kell foglalnia, s ezt az olvasó sem kerülheti el. A gyarmatbirodalmak bukását bemutató könyvekből nincs sok a magyar piacon, ezért minden, a téma iránt érdeklődő olvasónak jó szívvel ajánlom Kamila Shamsie kötetét.

B.E.

 Köszönet a könyvért a Tarandus Kiadónak!

José Rodrigues dos Santos: Salamon kulcsa

Könyvkritika

Civilizációnk, társadalmunk és az emberiség széles értelemben vett krónikájának sok aspektusával lehet szinte „felelősség nélkül” ujjat húzni, mert vagy a bizonyítékokon alapuló tudományágak (gazdaság, történelem, fizika) segítségével, vagy pedig a bennünk gyökeredző morális, esztétikai, biológiai meghatározások vezérelte ésszerűség mentén képesek vagyunk elfogadható ítéletet hozni. Ha mást nem is, amolyan közmegegyezést, hogy stabil lábakra helyeződjön a létünk.

Csakhogy létezik olyan téma is, amely alapjaiban rázza meg előbbiek mindegyikét. Nos, ennek cincálására már valóban bátorság kell! Rengeteg misét megér például a kvantumfizika irányainak, lehetséges következtetéseinek és minden eddigi meggyőződésünket alapjaiban feje tetejére állító kísérleti eredményeinek a továbbgondolása, csakhogy éppen a „mise-jelleg” ad a témának hitbéli szűklátókörűségből táplálkozó akadályokat és ellenérzéseket. Ebben – és az ehhez hasonló – esetekben azonban szerencsére érkezik José Rodrigues dos Santos, hogy mindenkinek jól megmondja, vagy ha kell, barátságosan hányja a szemére: lásd az én olvasatomat! Mi pedig nekiülünk, és kénytelenek vagyunk hinni a végigvezetett érveknek.

Mert az 1964-ben, Mozambikban született portugál író többnyire olyan tényeket feszeget, amelyeket nem illik. (Ahol az „illik” ugyancsak közmegegyezés, amelyet a hagyományokat és dogmákat irracionálisan szem előtt tartó beállítódás szítt.) José Rodrigues dos Santos Lisszabonban végezte egyetemi tanulmányait, s korábban újságíróként dolgozott a BBC-nek és a CNN-nek. Kommunikációtudományból doktorált, jelenleg – az írás mellett – a Lisszaboni Új Egyetem tanára és a portugál RTP rádió- és tévécsatorna programigazgatója. Eddig 13 regénye jelent meg a világ 15 országában többmilliós példányszámban. A Salamon kulcsa a legutóbbi a sorban (2014), amelyben a korábbi, főként történelmi témák helyett ezúttal a fizika (s helyenként a „kiegészítő” filozófia) terepére merészkedett. Szóval dos Santos jobbára darázsfészkekben nyúlkál – megfelelő eltökéltséggel és védőfelszereléssel, lenyűgöző és felkavaró eredményességgel. Magyarul hat (a Salamon kulcsa a hetedik) könyve jelent meg idáig: Az isteni formulában Albert Einstein utolsó üzenetének megfejtésére vállalkozik; A hetedik pecsét történetében a globális környezeti felmelegedés tényeire figyelmeztet; A 632-es kódex lapjain Kolumbusz Kristóf vallásilag blaszfémikus nyomába ered; az Isten haragjában az iszlám világot szemléli elfogulatlansággal; A végső titok című regényében a Biblia szövegeiről és Jézus valódi származásáról lebbenti fel a fátylat; míg Az ördög keze oldalain a globális gazdaságpolitika visszásságain keresztül ás a 2008-ban kirobbant gazdasági világválság mélyére.

A Salamon kulcsa origója (és egyben szokásos végpontja is persze) Dos Santos állandó hőse, Tomás Noronha, a Lisszaboni Új Egyetem történész-kriptoanalitikus tanára (akit előző kalandjában anyagi megfontolásokból elküldtek az universitasból, de mostanra újra ott dolgozik), a Gulbenkian Alapítvány munkatársa. A cselekmény katalizátora Az isteni formulából megismert Frank Bellamy, a CIA Műszaki és Tudományos Igazgatóságának vezetője, akit a svájci Genf melletti CERN kutatóállomás Nagy Hadronütköztetőjében szabotázst elkövetve meggyilkolnak. A halott mellett nyomként csupán egy papírcetli marad, rajta egy kézzel írt szimbólum, valamint egyetlen mondat – A kulcs: Tomás Noronha. Bellamy helyettesének, Walter Haldermannak, valamint a vele egy követ fújó Harry Fuchs-nak, a CIA Titkos Nemzetbiztonsági Szolgálata igazgatójának mindenképpen szüksége van egy bűnbakra, a papíron szereplő névnél pedig nem is lehetne tökéletesebb a választás, így emberüket az egyetemi tanár után küldik, hogy szökésnek „álcázott” semlegesítéssel varrják el a szálakat. Tomás pechje, hogy bizonyíthatóan és bevallottan valóban Genfben járt a gyilkosság időpontjában, ráadásul – mellékvágányként – a CERN-ben is megfordult, így hát, miután rájön, hogy a szép szavak és tények ebben az életben kevéssé számítanak, főleg, ha a CIA terpeszkedik a mérleg másik serpenyőjében, egyetlen lehetőségként menekülőre veszi a dolgot.

Magányos szélmalomharcában ezúttal társa is akad, az édesanyját gondozó idősek otthonának csinos igazgatónője, Maria Flor, aki gondolkodás nélkül vele tart. Szorongatott egérútjuk során végül ott kötnek ki, ahol a CIA a legkevésbé számít rá(juk): éppen az oroszlán harapásra kész szájában, a Washington állambeli Langley-ben, a Központi Hírszerző Ügynökség központjában. Az időközben megismert Peter, Bellamy fia ugyanis melléjük áll, hogy a (látszólag) rejtélyes körülmények között másvilágra kényszerített papa zseniális életműve, a Kvantumszámítógép titka nehogy Halderman és Fuchs illetéktelen kezei közé kerüljön, hiszen ismert világegyetemünk végső titka mindennél veszélyesebb fegyver lehet. Már persze annak, aki felfogja valódi lényegét és lehetőségeit. José Rodrigues dos Santos az ismert és egyre inkább elismert kvantumfizikai elméletek mentén száll térbe és síkra, hogy valami olyanról tudósítson, amely mostani beállítódásunk koordinátái között nemcsak szinte értelmezhetetlen és felfoghatatlan, de egyenesen elfogadhatatlan is.

A portugál szerző elképesztő, ám nyitottsággal és odafigyeléssel mégis olvasóbarát módon építi fel a látszólag józan ésszel összhangban nem álló indoklásrendszerét. A nanoszkopikus méreteknél történő jelenségek, azaz például az elemi részecskék viselkedését, vagy mondjuk a szuperpozíciókat vizsgáló tudományág kérdésfeltevéseit és válaszait az alapoknál kezdi, hogy az általános tájékozottsággal bíró olvasót a kétrés-kísérlet fotonáthaladási viselkedésén és Schrödinger macskájának létállapotain át vezesse fizikai világunk látszólagos és megjelenését tekintve befolyásolható meghatározottságáig. S amikor a konklúzió végül arra vezet bennünket, hogy bátran jelenthessük ki: a „valóság” realizálódását a megfigyelő személye szabályozza („Ha senki nem nézi, a Hold nem is létezik”; „Az erdőben kidőlő fa, ha senki nem hallja, nem kelt hangot”), vagy mondjuk a múlt és jelen annyira egymásra utalt a kvantumfizika elméletei szerint, hogy nemcsak a múlt képes befolyásolni a jelent, hanem a jelen is változtat a múlton – valóban (fizikai)kapaszkodófogantyúkra van szükségünk. Ahol ténylegesen csakis az szakadhat ki belőlünk: Hűha!

Dos Santos ezúttal is Tomás Noronha köré húzza fel a láncreakcióként (be)következő eseménysorozatot. Főhőse az olvasói azonosulás szempontjából telitalálat: a harmincközepi egyetemi tanár alakjában egyszerre van benne maga az író perfekcionizmusa és az olvasó jót-rosszat feltételező természetessége. Tomás tudós, de fiatalosan jóképű; erkölcsös, de megingásokra képes; logikus elmével megáldott, de nem tévedhetetlen; morális tartása megkérdőjelezhetetlen, viszont némileg befolyásolható. Figurája nem fehér és nem fekete, hanem pontosan az a jóérzésű szürke, amely minden értelemben egészségesnek tekinthető. Őhozzá kapcsolódik a történet egésze: a lapokon következetesen, felépítetten, logikusan és érthetően végigvonuló fizikai-filozófiai „diagnózis” brutálisan erős, ám a kalandtörténet írói megoldásai – a többi Santos-regényhez hasonlóan – helyenként hiányosságokat szenvednek. A portugál szerző dramaturgiája teljesen filmszerű, rendesen követi a műfaj előírta mérföldköveket, fordulókat és csattanókat, feldobott és leütött labdákat, csavart és tekert elvarrásokat, ugyanakkor többször áldozza fel az írói eszközök adekvát alkalmazását a tudomány oltárán, mint azt illene.

A Salamon kulcsa egy újabb dimenzió a dos santosi szerteágazó univerzumban, ahol ugyan tényleg minden és mindenki az, aminek, illetve akinek látszik, de mégsem teljesen olyan, mint amilyennek és akinek kinéz. Ez az összeegyeztethetetlennek tűnő ellentét a vérbeli terepe napjaink legolvasottabb portugál írójának (legalábbis a szórakoztató regények terén), mert José Rodrigues dos Santos-nak egyedi tehetsége van az írásos, s ami még fontosabb, hiteles tények összegyűjtéséhez. Ezek a „bizonyítékok” aztán olyan logikai sorba rendeződnek a kezei között, amelyek irányvonala bátran száll szembe a bevett sárga kövecses út kényelmével, hogy új perspektívákra nyissa rá a szemeinket. Magukkal sodró történetei – ha másra nem is – arra biztosan megtanítanak bennünket, hogy a valóság érdekében muszáj a világot a megmagyarázottnak tűnő kételyek fenntartásával szemlélnünk, s ha úgy látjuk jónak, elfogadnunk annak inkonvencionális voltát. S ugyan a tények más sorrendben és következtetésekkel történő egymáshoz illesztése legalább akkora hibalehetőséget kínál, mint a belénk imprimált „közmegegyezés”, az igazság felé vezető úton csakis a többszempontú gondolkodás óvhat meg bennünket a tévösvényektől. Én pedig továbbra is készséggel tartok ezekben a kalandokban Dos Santos-szal.

Szilvási Krisztián

Emma Donoghue: A szoba

Könyvkritika

Három méter harmincöt centi az egyik irányban, és pontosan három méter harmincöt centi merőlegesen rá, a másik irányban is. Az egyik sarokból nézve. Ez az élettér jut az ötéves Jacknek és a még harminc sincs Anyának abban a világban, amelyet egy beteg elméjű, „családi erőszakos” Istenség tart az irányítása alatt. A markában, kezében, beteg pszichéjében. S bár a m(egm)eneküléssel a világ (ki)tágul ugyan, a végtelen tér egyik és másik irányban, a sarkok nélküli szabadságban is több határt szab, mint ami egykönnyen befogadható.

Lehet nem első könyvvel is világhírnévre szert tenni, úgy, hogy szerzője már 15 éve ír regényeket, és úgy, hogy könyvei rendre díjakat nyernek. A tehetség adott tehát, s amikor a hetedik könyvvel végre felkerül az író a Man Booker Prize szűkített listájára, iszonyatos bestsellert produkálva, megtörténik az igazi áttörés, ahol a szoba tetőablakából látható szeletke ég csillagok milliárdjaival teleszórt univerzummá tágul. Az ír születésű Emma Donoghue (aki ma már kanadai állampolgár is) története pontosan így alakult. Az 1969-ben született hölgy – irodalomkritikus apa génjeivel – a legmagasabb fokú dicsérettel szerzett művészeti diplomát (angolul és franciául is), majd PhD bölcsészoklevelet.

1994-ben kezdett publikálni, a regények mellett novellákat, színpadi drámákat, rádióműsorokat és forgatókönyvet írt, valamint irodalomtörténeti munkái jelentek meg. S bár majd mindegyik nagyregénye díjakat és elismeréseket vont maga után, a 2010-ben írt A szoba volt az, amellyel valóban sikerült kitörnie a virtuális és valós térbe. A Room világszerte bestseller lett papíralapon, nem csoda, hogy 2015-ben megfilmesítésre is került. A mozi forgatókönyvét szintén Emma Donoghue írta, amelyért Oscar-, Golden Globe- és BAFTA-díjakra is jelölték. Könyveiben érdekes módon váltják egymást a jelenbeli társadalomszociológiai és -pszichológiai, valamint a történelmi szövetre alapozott és ágyazott fikciók. A szoba az előbbi vonulathoz tartozik, mégpedig olyan döbbenetesen kézzelfogható témaválasztással, amely napjaink „példáinak” tükrében nyelvet ölt a kitalációra, hogy érdes-karcoló valóságosságával borzassza el az olvasót. Ebben az atmoszférában pedig mindennél jobban vágyunk a kisfiúval elhitetett zárt és védőleg burkolt, hamis világba menekülni.

Az ötéves Jack a 26 esztendős Anyával (az eredetiben Ma) éldegél egy teljesen (el)zárt, külvilágtól hermetikusan elszigetelt szobában, amelynek alig több, mint 11 négyzetméterén egy parányi konyha, egy fürdőkád és vécékagyló, egy ruhásszekrény, egy franciaágy és egy tévékészülék osztozik. Teljes egészében és összesen ez az univerzum jut Jacknek születése óta, mivel az akkor még főiskolára járó Anyát egy férfi, akit a kisfiú csak Patásként ismer (az angolban szimplán Old Nick) hét évvel ezelőtt elrabolt, és a szobába zárt. Anya, hogy „megvédje” Jacket, úgy nevelte fel a fiút, az, amit maga körül lát, az igazi, behatárolt létező világ. S bár a tévéből minden nap tájékozódnak (a rajzfilmeken és az ismeretterjesztő műsorokon tú), az mind-mind csak kitalált, kizárólag ott létezik, a valóságban nem. Csupán ők vannak és a szoba, valamint az éjjelente néha megjelenő Patás, aki „elszórakozik” az ágyban Anyával, míg Jack a szekrényben alszik.

Egy nap azonban kiderül, hogy Patás már hónapokkal ezelőtt elvesztette az állását, így kettejük léte könnyen veszélybe kerülhet, ezért Anya tervet eszel ki, hogy Jack segítségével, hét év után végre megszökhessenek, és visszatérhessenek, illetve (újra) elkezdhessék a valódi életet. S bár nem szívesen árulom el a történet folytatását, mivel Donoghue regénye nem arról szól, sikerül a szökésük vagy sem, muszáj elmondanom, hogy az olvasó megkönnyebbülésére Jack és Anya kijutnak börtönükből, a rossz elnyeri méltó büntetését, az ártatlanok pedig a szabadságot. Amely azonban talán több leküzdhetetlen akadályt szül, mint a fogság viszonylagos kiszámíthatósága.

A szoba több szempontból is kész pszichológiai tanulmány, de mindenképpen olyan erkölcsi kérdésmegfogalmazás (egy „kísérletben” végigvezetve), amely bizonyosan vitára adhat okot. Emma Donoghue egyes szám első személyben, de nem az anya, hanem az ötéves Jack szemszögéből meséli el a velük történteket. Ez mindenképpen eredeti idea és roppant hatásosan kivitelezett bravúr, még úgy is, hogy szerintem az életkori felfogóképesség kisebb-nagyobb mértékben (el)túlzott, de a koncepció szempontjából mindenképpen szükségszerű. A fogságban történő gyermeknevelés választott útja, a valóságtól való mindenképpen megóvás olyan etikai kérdéseket szül, amelyekre – nagyon helyesen – a szerző nem kíván válaszolni. Helyette teljesen szívbe markolóan, intellektuális és emocionális indokokkal és eszközökkel mutatja meg egy olyan kisfiú, és rajta keresztül a „kétségbeesett”, de az összeomlástól magát erőszakkal távol tartó anya fejlődéstörténetét, amelyre autentikus értékítéletet csakis egy hasonló átélés adhatna.

Jack és Anya megmenekülése annyira természetes vonalon és zökkenők nélkül történik meg, hogy – és ez megint csak bravúr – az ettől eltérő, izzadságszagú és kényszer szülte, sablon dramaturgiai elemek semmibe vételéből kifolyólag egy pillanatig sem kérdőjeleződik meg a realitása. Mert, ismétlem, nem ez a lényeg. A szabadság az, amelynek rálátásából kerül mérlegre Anya eddigi nevelési módszere, és a szabadság az, amelyért a mérhetetlenül hatásos „irodalmi síkon” kell megküzdenie a főhősöknek. Belátható, hogy Anya és Jack szélsőséges, kölcsönös függőségi kapcsolata volt az egyetlen eszköz, amellyel túlélhették ezt a borzalmas rabságot, s miután hirtelen kinyílik számukra a világ, pontosan az elzártság pszichés (és fizikai) hatásai miatt olyan pokolian nehéz a valódi életbe való visszatérés.

Regényében Donoghue okosan nem az érthetetlenül torzult és sérült, patológiailag beteges emberi psziché ellen emeli fel a szavát, hanem az emberi kitartás, élniakarás, gyógyulásra termett természet mellett érvel – ezzel pedig még talán jólesően is demisztifikálja sérthetőségünk és sérülékenységünk szörnyét. Mert ugyan létezik bennünk a – szándékos vagy akaratlan – gonosz, van lehetőség és remény a legyőzésére. A kis Jack példája pedig rendkívül élethűen és a félelmekkel fokozatosan szembeszállva, életigenlően demonstrálja azt, ami lényünk leglényege. S könnyen lehet, hogy mindannyiunknak csak egy szoba a világ (kinek kisebb, kinek nagyobb), teljes életet élni benne mégis csakis rajtunk múlik.

Szilvási Krisztián

John Le Carré: A panamai szabó – könyvkritika

Mr. Andrew Osnard azért érkezik Londonból Panamába, hogy a panamavárosi brit nagykövetség látszólagos alkalmazottjaként a londoni hírszerzés munkáját segítse. Mr. Pendelben, a város leghíresebb szabójában véli felfedezni a tökéletes informátort – a szabó ugyanis a panamai felső tízezernek szabja az alpakkás öltönyöket, sokan megfordulnak nála, fontos intézményekben vesz méretet ő maga is kuncsaftjairól, ráadásul a felesége is a panamai elit közelében mozog. A nyomaték kedvéért Osnard zsarolni is tudja Pendelt: tudja, hogy a múltjából egy fikarcnyi sem igaz abban a formában, ahogy azt Pendel felesége, családja és ügyfelei ismerik. Így Harry Pendel elvállalja az informátor szerepét: ő valóban sokat lát, sokat hall – de, mint kiderül, mindennél jobb a fantáziája. A hamis jelentéseket Mr. Osnard úgy szívja magába, mint itatós a kilöttyentett tintát, a minden valóságalapot nélkülöző információk repülnek Londonba, a pénz meg Pendel fiókjába – ám a lufi, mint az előre látható, kipukkan, a puskaporos hordó pedig robbanásra kész.

Dióhéjban ennyi A panamai szabó története, természetesen a végkifejlet nélkül. Ami viszont ennél sokkal több figyelmet érdemel, az a cselekmény szövése, a párbeszédek, a karakterek, és mindenekelőtt: John Le Carré utánozhatatlan stílusa. A cselekmény szövése a hagyományos Le Carré-módon történik, mondhatni: rögtön az elején bele a közepébe, hogy az igazi elejét majd valahol később, a közepén tudd meg. Bevallom, amikor az első Le Carré könyvet olvastam, ez nagyon furcsa volt. Aztán a második regényénél egyenesen bosszantott – és csak A panamai szabó esetében értettem meg, hogy túl a bosszankodáson és a szálak furcsa összevisszaságán, nem tudom letenni a könyvet. Az elbeszélés mikéntje, a finom humor, a hihetetlenül ízes párbeszédek mind arra késztetnek, hogy ne adjam fel, amíg meg nem értem az összefüggések teljes halmazát.

Külön fejezetet érdemelne a karakterek kidolgozása. Ez is eredeti Le Carré védjegy: hősei általában kémek (jelen esetben egy mondvacsinált kém), az a kép azonban, amit a főszereplőről fest, a lehető legtávolabb áll a James Bond-féle 007-es figurától. Nincs csodaszép járgány, nincs futurisztikus csodakütyü, nincs fegyver kifogyhatatlan tárral (sőt: általában nincs is fegyver), és hiányzik a jobbjáról Halle Berry is. John Le Carré kémjei egyszerű emberek, fegyverük a pengeéles észjárás, emberi érzéseik és hétköznapi problémáik vannak. A regény végére nem az fog érdekelni, hogy mi lesz a végkifejlete a hírszerző tisztek akciójának, hanem azért fogsz izgulni, hogy ez a legbelül csodálatosan egyszerű ember miként hozza egyenesbe az életét, és rendezi sorait a feleségével, a családjával és önmagával szemben!

Az írás az olvasoterem.com oldaláról származik.

Dr. Vörös Ferenc: Fejezetek a 18. század eleji Magyar Királyság névföldrajzából - könyvajánló

A szerző széleskörű kutatásainak megállapításait tette közkinccsé könyvében, a vizsgálódás eredményei az érdeklődők ismereteinek bővítésén túl hasznos segédeszközei lehetnek a társadalomtudományok, mint például a nyelvészet, társadalomföldrajz, kontaktológia, történettudomány művelői számára. Dr. Vörös Ferenc rámutat a kutatás során felmerülő nehézségekre, buktatókra is.

Két névösszeírás jelentette a kutatás gerincét, az 1720-as, illetve a kétezres évek végi összeírások. A XVIII. századi összeírás adóegységenként történt, így a többi ember itt nem szerepel. A szerző vizsgálja a névgyakoriságokat, a kereszt-, a család-, valamint a kettős nevek történetének ered a nyomába. A családnevek esetében gyakran a foglalkozás, illetve az adott helyiségből való származás érhető tetten, de fizikai megkülönböztető jelleg is névképző lehetett. A névadás hátterében vizsgálta a vallási motivációt – katolikus vagy protestáns környezet. Külön kitért a családnevek stabilizációjának problémáira, utalt a névváltoztatás hatósági engedélyezésének kialakulására.

A nevek elterjedtségét térképek sorával szemléltette, vizsgálta a vándorlás, a lakóhelyelhagyás nyomait egy adott terület névjegyzékében. Utalt a források hézagosságára, a történelem viharában való estleges megsemmisülésére, az összeírás tapasztalható megbízhatatlanságára. Egy név számtalan változatban fordult elő, ez magyarázható kiejtésbeli különbségekkel, hallás utáni lejegyzésekkel. Figyelt a környező szláv nyelvek és a magyar nevek kölcsönhatásainak lehetőségeire.

Maga a mű nem könnyű olvasmány, elmélyült tanulmányozást tesz szükségessé, s bár sokan foglalkoztak a nyelvészeti problémák témáinak, a nevek világának kutatásaival, és ezek könyvekben történő kiadásával, Dr. Vörös Ferenc kötete – véleményem szerint – alapműnek számít, megkerülhetetlen mindazok számára, akik a témából esetleg diákköri pályázatot nyújtanak be, vagy szakdolgozatot írnak, netán tudományos fokozat elnyerési céljából használják fel a könyv adatainak megállapításait.

Csiszár Antal

Benyák Zoltán: Az idő bolondjai - könykritika

Az idő. És ami mögötte, előtte, de mindenképpen vele van. Bolondulunk érte, ő bolondozik velünk. Elhiteti, hogy létezése csakis célvezérelt lehet, folyam(at)a kizárólag egyirányú, sodrása egyes-egyedül parttalan. Az idő többnyire megfoghatatlan, ám keveseknek mégis sikerül legalább egy pillanatig (végtelenségig?) a markukba szorítaniuk őt, időtlenné tágítva a múlhatatlant. Benyák Zoltán nem először zsonglőrködik kacérkodva vele, és - talán meglepetésre, talán nem - az egyenlőtlennek tűnő kergetőzésben mégis ő áll nyerésre. Az 1976-os születésű írót a kezdetektől fogva furcsa kettősség feszíti: reál beállítottságú szakmai életén túl (mérnöki-műszaki tanulmányok és végzettség) régtől kezdve folyamatosan foglalkozik a fiktív írással (iskolarendszerű és autodidakta módokon is). Korábban, Jonathan Cross-ként publikálva szürreális atmoszférájú, a valóság és a misztikum határán billegő történetei jelentek meg (Veszett lelkek városa, Kvartett), ám születési nevére váltva egyúttal témái is valósághűbb alakot öltöttek. Persze, csak ha a képzeletünk (be)fogadja őket.

A háború gyermeke a második világégés köré összpontosította a cselekményét, a sodró lendületű ugrásokra tagolt fejezetek során kettős arcát mutatta az idő: múlandóságát és nyomot hagyni képes kegyetlen erejét. AzArs Fatalisban a bármely korban és bármely időben, sőt bármely térben az életet vezérlő misztikum rejtélyes és szakadatlan témája bontakozott ki meggyőzően. Az idő tehát mindenhol és mindenkor ott van, sárga homokszemét minduntalan rajtunk tartja, hogy Az idő bolondjaiban testet öltött megfoghatatlanságában végre szemtől szembe nézhessünk vele. Már persze, ha van bátorságunk hozzá. Benyák Zoltán harmadik BZ-regénye olyan utazás, amely egy helyben tart bennünket; olyan száguldás, amely mozdulatlanságba dermeszt; olyan változás, amely jövőígéretével zár a megváltoztathatatlan múltba. A történet egyetlen pontból indít, hogy remekül felépített haladási irányával végtelenné tágítsa a perspektívát. Szent Kron szigete maga az idő, a szemlélet, a viselkedés és a kapcsolatok mozdulatlanságába dermedt paradicsom. Ide (el)menekülni jönnek a távoli szárazföldről az emberek, hogy új otthont, békét és nyugalmat leljenek, s örökre itt is ragadjanak.

Nem volt ezzel máshogyan a sziget egyetlen órásmestere, Tac Lachensky sem, aki ugyan fiatalon elmenekült innen, de idővel mégsem maradt számára más hely a világon. Immár nyugdíjasközeli éveit tengeti üzlete folyton kattogó, ketyegő, tiktakoló magányában, ahol a percek nemcsak lassan telnek, hanem óráról órára, napról napra ugyanúgy is. Egy őszi délutánon (szeptember tizenhetedikén) azonban zárás után különös idegen lép Tac boltjába: homoksárga szemei, hosszú, mindent eltakaró kabátja, nagy karimájú kalapja és vékony ujjai kortalan nőnemű lényt takarnak, aki (élet)történetéért cserébe ritka órát ajánl Tac-nek. Olyat, amelyik megállítja az időt. Mimi LaFarge háborúban áll ezzel a szörnyeteggel: ugyan tizenéves kora derekán jár még csupán, a progéria betegségében szenvedve teste (lelke és szelleme nem!) százéves matuzsálemként haldoklik. Manfred azonban maga a bátor esztelenség, aki ezer évekkel ezelőtt sikeresen meglopta az időt, s a nyakában hordott apró homokzsák segítségével máig tartó halhatatlanságot csikart ki magának tőle. Ők hárman ténylegesen az idő vasfogának koronái: az elmúlástól rettegő, az elmúlással megbékélő és az elmúlást kijátszó. Egészen mostanáig.

Mert szeptember tizenhetedikén megáll az idő Szent Kron szigetén (talán az egész világon is), s kezdetét veszi minden idők egyik legfelejthetetlenebb története. Nem túlzok, Benyák Zoltán legújabb regénye vitán felül vetekszik a zsenialitással! Az elképzelt koncepció fércmentes egységbe forrasztja a cselekmény 3 vezérszálát: Tac, Mimi és Manfred élettörténete különbözőségeik ellenére egy: nem más, mint az idővel vívott harc némileg pátosszal, de kordában tartott ünnepélyességgel megörökített, példázattá emelkedett, kilátástalan harca. Az idő testisége a könyv minden lapján érezteti múlandóságát, de éppen az a csodálatos Az idő bolondjaiban, hogy mégis sikerül öröklétbe dermesztenie a mondanivalót. Az események végső összefonódása mesteri húzással valósul meg, mint ahogyan az a lüktető ritmus is, amely az egyes helyszínek és „mesék” (Tac, Mimi és Manfred visszaemlékezései) váltakozó vezérlésénél érvényesül. A dramaturgiai felépítettségben nincsen hiba, a cselekmény szintjein még egy másodpercnyi porszem sem kerül az idő hosszú történetébe. Benyák Zoltán fantáziája egyszerűen kiapadhatatlan, nem fog rajta sem tér, sem a hangsúlyozottan kiemelt idő.

Az idő bolondjai írói stílusa - az előző két regény kisebb-apróbb disszonanciái után - ezúttal már a végletekig letisztult és kifinomult. Az a pátoszjellegű elbeszélésmód, amely már említésre került, tökéletesen illik a témához, mintegy ünnepi hozzáállással szól hozzá(nk). A regény mondathasználata a szándékolt precízség ellenére sem csap át sematikusba, mivel döbbenetes erejű atmoszférateremtő, hangulati megtestesüléssel rendelkezik. Az időt a halállal való rokonítás esetleges sugalmazása egyetlen ponton sem erőszakol az olvasóra állásfoglalást, a három élettörténet tapasztalataiból kiindulva egyedül rajtunk áll, miként tekintünk létünk fő ellenségére. Vagy legalábbis vélt fő ellenségére. Benyák Zoltán felejthetetlenül szép regénye egyáltalán nem fest borús, levakarhatatlanul komor képet a telő-múló ellenség többnyire (persze csak az ő homoksárga szemszögéből) közömbös ténykedéséről, talán éppen ellenkezőleg. Felszabadít bennünket az idővel való, születésünktől hamisan elfogadott szembenállás alól, és valami sokkal fontosabbra irányítja rá a tekintetünket: a nekünk járó-kijutott percek-órák-napok-évek éppen hogy mellettünk állnak, hiszen az idő testét kihasználva biztosítanak számunkra lehetőséget arra, hogy megéljük azt a rengeteg csodás vagy fájó élményt, amelyek nélküle nem adathatnának meg. Mindnyájan Az idő bolondjai vagyunk, ő pedig hálásan nyújt teret nekünk. Bánjunk hát vele hozzá és magunkhoz illően!

Szilvási Krisztián ajánlata

További ajánlóink megtalálhatóak a könyvtár honlapján.

A szivarhajó utolsó útja - Könyvkritika

Meglepően friss ötlettel rukkolt elő egy fiatal, Győrhöz kötődő magyar írópáros: Pintér Bence és Pintér Máté, melynek alapötlete, hogy egy alternatív múltbéli jövőt rajzol fel nekünk. A regény az 1880-as években játszódik, és a magyar történelem egészen másként alakult, mint ahogy ma ismerjük.

Az 1848-49-es szabadságharc egy új csodafegyvernek köszönhetően magyar sikerrel zárult, miután a gépfegyver segítségével Görgei (ezt értem) és Guyon (ezt nem értem, mert Guyon sokszor hebehurgya parancsnoknak bizonyult) legyőzték a Habsburg, majd az orosz haderőt is, és elfoglaltuk Bécset. A kialakuló új Európában a Dunai Konföderáció igazi nagyhatalom (még Egyiptom is az ő gyarmata), és Olaszországgal, Lengyelországgal, valamint Németországgal együtt erős ellensúlyt képez a többi ellenséges monarchiával (Oroszország, Francia-Spanyol Császárság és az Ottomán birodalom) szemben. Főhősünk Kossuth Csaba, a nagy Kossuth unokája, aki katonaként, majd afféle titkos ügynökként – meglehetősen béna titkos ügynökként – próbálja a Duna menti állam biztonságát megóvni az ellenséges államok kémeitől és egy titkos szervezettől, amely a Konföderáció csodafegyverére, a szivarhajóra pályázik.

A szerzőpáros ötlete nem új, van már pár hasonló könyv, sőt magyarul is jelent meg ilyen. Legismertebb kétségtelenül Scott Westerfeld Leviatán című ifjúsági regénye, amely újragondolva az I. világháborút mutatja be az olvasóknak nagyon ötletesen. Ám előzményként nyugodtan lehetne Vernét és Jókait is írni, utóbbi esetén mondjuk A jövő század regényére gondolok. Egyes ajánlók azt írták, hogy ez egy afféle magyar James Bond-sztori, de engem sokkal inkább a Verne regények világára emlékeztet mind a karakterek jellegét, mind a történéseket nézve.

Hogy miként sikerült a regény? Egyáltalán nem rossz. A próbálkozás biztató, reménykedek egy még erősebb folytatásban. Ami talán hiányzik belőle, az a feszültség, de hát végül is nem thrillernek írták meg. Szórakoztató a maga módján, főleg ha az ember kellő történelmi ismeretekkel rendelkezik (nem kell túl sok hozzá azért), és mosolyoghatunk azon, bár úgy történt volna, ahogy itt áll. Ugyanakkor nagyon tetszett az is, hogy nem képzelték el Kossuth új államát egy tejjel-mézzel folyó Kánaánként, sőt komoly problémákkal és belső ellentétekkel küszködik.

Ami nálam plusz egy osztályzatot ért az egész kötet osztályozása során, az a sok áldokumentum, amit idéznek a fejezetek elején. Nagyon ötletes és klasszul sikerültek.

A kötés puha és fűzött voltáról inkább nem nyilatkozom, sajnos az Agave minden könyve ilyen (a fűzöttek közt azért a jobbak közé tartoznak), helyesírási hibára nem emlékszem, úgyhogy nem rossz a kiadás.

Összegzés: egy nálunk újdonság erejével ható, fiataloknak szánt minőségi könyvet kaptunk, amely kivitelezésében és történetében közepes, ötletekben azonban gazdag és kifejezetten szórakoztató. Márpedig ez utóbbi nem megvetendő dolog. Talán ha egy ügyes grafikus néhány ábrázolással feldobná, még jobb lenne. Mindenesetre csak így tovább, mert ha sikerül a történetet feszesebbre húzni, akkor ez egy egészen remek sorozat lehet!

Horváth Gábor