Könyvkritika
Egy fantasy-sorozat
(Tullia meséi) első részét veszi kézbe
az olvasó, ha Bogár Erika Őrző című könyvét választja, hogy belefeledkezve
egy másik világba új hősöket, új tájakat, új teremtményeket, új Isteneket, új
harcokat és új mítoszokat fedezzen fel.
Fantasyt írni nem könnyű, hiszen a regényírás összes
nehézsége mellett még egy plusz problémával is meg kell küzdeni: be kell mutatni a mű fantázia-világát.
Az írónak meg kell ismertetnie bennünket e képzeletbeli univerzum törvényeivel,
működésével, helyeivel, jellegzetességeivel, kultúrájával, történetével és
mitológiájával. S persze mindezt úgy, hogy ne untassa halálra az olvasót.
Alapvetően kétféle módon szokott ez történni: vagy a mű elején összegzi a
tudnivalókat a szerző, mint Tolkien a Gyűrűk urában (sokan nem is jutnak túl
a történet ezen részén, hiszen elég hosszadalmasra sikeredett), vagy beleszövi
a sztoriba, mint Rowling a Harry Potterben. Bogár Erika ezt a második megoldást választotta, s bár neki nem volt
olyan egyszerű a dolga, mint Rowlingnak (hiszen Harry úgy csöppen bele a másik
világba, mint az olvasó, s vele együtt lépésről lépésre lehet
felfedezni-felfedeztetni azt), de elég jól megoldotta. Szerencsére Tullia nem különbözik annyira a mi
világunktól, mint például Pratchett
Korongvilágja, ezért túl sokat nem kell magyarázkodni. Ráadásul az
univerzum egyes építőelemei mintha a hun és az ősmagyar mitológiából erednének,
s az értékrend is hasonló a mienkhez, vagy legalábbis ahhoz, amilyennek látni
szeretnénk: tisztesség, becsület, család, hit, bátorság. Szépen ki is
rajzolódnak a cselekménnyel együtt Tullia földrajzi és társadalmi sajátosságai,
az életmódjuk, hitük és félelmeik. A múltról viszonylag keveset tudunk meg (de
az elég ahhoz, hogy megértsük őket), és a mitológiájuk is erősen vázlatos, s
itt bizony voltak hiányérzeteim (honnan került elő Krón, milyen kapcsolatban
áll Miával és a torkaldémonnal, stb.), de ne legyünk telhetetlenek, ez még csak
az első rész, elképzelhető, hogy a későbbiekben még választ kapunk a felmerülő
kérdésekre.
A sztori jó. Nem mentes ugyan a mesék egyes sablonjaitól, de
jóval több benne az eredeti elem, ezért Triar
története egy olvasmányos, jól szerkesztett, az érdeklődést végig fenntartó, feszes
történet, s ennek köszönheti a regény, hogy „egyben van”. A cselekmény egy
– helyenként két – szálon fut, tökéletesen követhető, építkezése logikus:
ok-okozati összefüggések, motivált történések nyomán haladunk előre, s várjuk
visszafojtott lélegzettel, hogy mi fog történni. S ami a leglényegesebb:
egyetlen egyszer sem érezzük, hogy bármelyik elem kilógna a sorból, ne lenne a
helyén. A mű kerek egységét egy cseppet gyengíti Erika időszerkezeti megoldása: részletesen megrajzolt pillanatok,
életképek, történetek után hatalmas időbeli ugrások következnek, majd megint
szépen kidolgozott részek. Nem lenne gond ezzel, ha a mozaikok, melyek
természetesen egymásra épülnek, és viszik előre a cselekményt, a végén a
sztorival teljesen összefonódva egységes egésszé állnának össze, de ez – sajnos
– nem történik meg tökéletesen. Az okát abban látom, hogy nem minden
mozaikdarab a cselekmény miatt került bele a műbe, hanem egy-egy a
jellemábrázolást szolgálja, ami egy teljesen elfogadott és jól működő írói
módszer (epizód: a cselekményt előre nem vivő, de a történethez hangulatában
hozzátevő, ill. jellemábrázolást színesítő írói eszköz) lineáris időszerkezetnél,
de zavaró lehet ugráló-megálló idősíkok esetében.
A szereplők
egytől-egyig jól kidolgozottak, jellemfejlődésük minden esetben szépen felépített,
s ami a legjobb: nem feketék és fehérek, hanem a szürke különböző árnyalataiban
tündökölnek, ill. változnak, s ezáltal sokkal hitelesebbek és szerethetőek. Az
írónő ugyanakkora gondot fordít a negatív alakok ábrázolására (akik azért sosem
teljesen rosszak, még Fentor sem, hiszen megszállta a démon), ami nálam jó
pont. Két kedvencem Nerdo és Lakor: az őrző és a gyógyító figurája ugyanolyan
jól sikerült, mint a főhősé, Triaré. A nőalakok ábrázolásából kitűnik, hogy a
szerző is egy hölgy, hiszen egy férfiak uralta világban is meg tudja úgy
jeleníteni szereplőit, hogy bár alkalmazkodnak a szokásokhoz, mégsem tűnnek sem
elveszetteknek, sem kiszolgáltatottaknak, sem alárendelteknek. Végül, de nem
utolsósorban: imádtam a neveket. Minden szereplő olyan nevet kapott, mely
hangzásával utal gazdájának jellemére. A Triar
a hősiességet sugallja, a Nindra
a női érzékenységet, a Nerdo a
bölcsességet, a tapasztalatot és határtalan nyugalmat, a Lakor a tudásszomjat, a nyitottságot, a másként gondolkodást, a
kételkedést, és még sorolhatnám…
Összegzésként elmondható, hogy az Őrző egy jól felépített, érdekes történet kiváló jellemekkel, mely
egy szerethető helyen, Tulliában játszódik, ahol egy kicsit máshogy
működnek a dolgok, mint itthon… Várjuk a következő részt!
tmoni
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése