Helytörténeti kalandozások 72.

A győri selyemfonoda és a fonodai munkásnőszállás

Az 1901-ben beindult győri selyemfonoda nemcsak a város iparában számított jelentősnek, de megnőtt a szerepe országosan is a trianoni döntés után, ugyanis a magyar selyemipari létesítmények nagy része az országhatáron kívülre került. Napjainkra az feledésbe merült, hogy milyen technológiával, kik is készítették itt az értékes selyemfonalat.

A kínaiak időszámítás előtt 3000 évvel tudták már, milyen nagy értéket jelent a selyemhernyó gubója, melyből vékony selyemszálat lehetett gombolyítani. Hosszú ideig ők ismerték egyedül a nemes fajtájú selyemhernyó tenyésztésének titkát. A leírások szerint a honfoglaló magyarok is kedvelték a selymet, amely az évszázadok során az egyházi és világi pompa velejárója lett egész Európában.

A selyemhernyó tápláláshoz szükséges eperfa magját és a hernyó petéit állítólag Justiniánus császár idejében két szerzetes hozta be a Kelet-Római Birodalomba. Miután Bizáncban meghonosodott a selyemtenyésztés, több kedvező éghajlatú európai területen is elterjedt, így legfőképp Itáliában.

Magyarországon viszonylag későn, 1680 körül az itáliai Passardi János Péter a Baranya megyei Pellérden és vidékén nagy mennyiségű eperfát ültetett, megkezdte a selyemhernyó tenyésztését, majd nemsokára selyemfonodát és selyemszövödét is létesített. Az 1710-as évektől a Bánságban szélesebb körben elterjedt, Mária Terézia is pártfogásba vette ezt az ágazatot. 1765-ben már megszervezték az első selyemtenyésztési felügyelőséget, a vármegyéket az 1770-es években a helytartótanács az eperfák ültetésére és szaporítására rendeletileg utasította.

Győrött 1773-ban állítottak fel gubóbeváltó-intézetet. II. József államosította a megyei selyemipari létesítményeket, és további számos intézkedést hozott az iparág fellendítésére, például az utak mentén is eperfákat ültettetett, többek között meghagyta, hogy tanítókkal sajátíttassák el a selyemtermesztési ismereteket, és ők oktassák azokat a falvakban. 1784-ben az ország 10 selyemtenyésztési kerületének egyike volt a győri. A hazai tenyésztéssel kapcsolatos szakirodalom is bőségesen keletkezett, az 1840-es évek után mégis újabb hanyatlás következett be. A reformkorban Széchenyi István, Kossuth Lajos, Bezerédj István tűzte ki célul a magyar selyemipar fellendítését.

1843-ban a Soproni és Vasi Szederegylet adta ki az alábbi könyvet, amelyben az eperfa metszését mutatják az ábrák:

1851 körül Franciaországban és Olaszországban fellépett egy veszedelmes hernyóbetegség, a Nosematosis (szemcsekór), mely 1857-ig egész Európában elterjedt. A védekezési módszer felfedezésével a század végén hazánkban is újra felívelő fejlődés következett be. 1905-ben Magyarország 1915 tonnás gubótermésével a harmadik helyre került Európában olyan klasszikus selyemtermelő országok mögött, mint Olaszország és Franciaország. Ebben kulcsszerepe volt a soproni származású Bezerédj Pálnak, aki 1880-tól már országos selyemhernyó-tenyésztési miniszteri megbízottként szervezte meg és irányította a magyarországi tenyésztést, amelynek összehangolására még ebben az évben megalakította az Országos Selyemtenyésztési Felügyelőséget.

A győri és környékének selyemhernyó-tenyésztését a Győri Közlöny 1857. október 11-én megjelentetett levélben írják le:

 A selyemtenyésztés szorgalmazóit az ipar hasznán kívül az is vezette, hogy viszonylag kevéssé megerőltető munkával, idősek, nők is pénzkereseti lehetőséghez juthattak általa. Gubóbeváltók sorát építették ki, a termelés felfuttatására bővítették a meglévő selyemfonodákat, újakat is alapítottak.

A győri gubóraktár felépítésének ügye 1896-ban került előtérbe. Júliusban az országos szakfelügyelő és a polgármester terepszemléje után végül Újvárosban, az Ótemető tér melletti 1600 négyszögöles telket tartották alkalmasnak. A területet a város ingyen adta, és még 3000 forinttal támogatta az ipartelepítést, azzal a reménnyel, hogy számos győri munkásnő kap majd itt munkát.

Dunántúli Hírlap, 1896. augusztus 2.:

 Dunántúli Hírlap, 1896. december 25.:

 A kép forrása: Fent István: A magyar selyemtenyésztés 250 éves múltjából. Bp. 1930.:

 A gubóraktár építése és berendezése körülbelül 80.000 koronába került. A raktárakban a beváltó állomásokról beszállított gubók bábját eleinte forró gőzzel, később forró levegővel „fojtották le” (ezzel gátolták meg a lepke kikelését). A gubókat megszárították, fajták szerint osztályozták, és fonodai felhasználásukig raktározták.

A millenáris országos kiállításon impozáns bemutatóval hívták fel a figyelmet a selyemipar fontosságára. Darányi Ignác földművelésügyi miniszter javaslatára új selyemfonógyárak felállítását is elhatározták, az egyiket Győrött tervezték, ehhez újabb telekre volt szükség. A kijelölt helyszín szintén Újvárosban volt, a korábban létesített gubóraktár közelében, így nem kellett messzire szállítani a gubókat feldolgozásra. Zechmeister Károly polgármester 1897-ben kötött szerződést az állammal. A szerződés értelmében a város biztosította az építéshez szükséges telket a Rába mellett. Az építéshez, berendezéshez 120.000 koronát is juttatott, az államnak csak a kamatokat kellett fizetnie. A gyár és berendezése a kincstár korlátlan tulajdonát képezte. A város 300-350, főleg újvárosi munkás alkalmazását várta a beruházástól.

1899-ben a gubóraktárban közben 14 olasz munkásnő meg is kezdte a magyar munkásnők betanítását. Dunántúli Hírlap, 1899. június 8.:

 1900-ban elkészült az új gyár, melyet Magyar Selyemfonógyárak Győri gyártelepe néven jegyezték be. Dunántúli Hírlap, 1901. február 2.:

Az 1910 körül készült térképen a 8. szám a Selyemfonógyárat, a 9. szám a Selyemgubóraktárat jelzi (a térkép Borovszky Samu: Győr vármegye című könyvének melléklete):

 Bezerédj Pál a győri fonodát is a legmodernebb eszközökkel szereltette fel, ehhez előzetesen Olaszországban és Franciaországban tanulmányozták a legkorszerűbb technológiát. Amint az elkészült gyár működése biztosítva volt, Bezerédj a kormány hozzájárulásával elsőrangú külföldi cégnek adta bérbe. 1901-től a francia Dumas & Martin, Lasalle bérelte.

Egy korszerűen berendezett fonoda és munkásnői. A kép forrása: Fent István: A magyar selyemtenyésztés 250 éves múltjából. Bp. 1930.:

 A kép forrása: Fent István: A magyar selyemtenyésztés 250 éves múltjából. Bp. 1930.:

 Az alapanyag-ellátáshoz Győr megye is hozzájárult. Dunántúli Hírlap, 1904. március 01.:

 A fonodai foglalkoztatottak közt sok fiatal lány volt, ők is napi 12-13 órát dolgoztak, sokszor egészségkárosító gőzpárában. Az alábbi cikk szerint még a város bőkezűsége ellenére sem valósult meg az a remény, hogy többnyire újvárosi és környékbeli munkásnőket alkalmazzanak.

Dunántúli Hírlap, 1901. június 23.:

 Dunántúli Hírlap, 1906. április 22.:

 Az 1920-as években (forrás: Győr szab. kir. város és vármegye. Bp.1926.):

 A selyemfonodában 1909-ben bevezették a villanyvilágítást. Dunántúli Hírlap, 1909. november 3.:

 Az elképzelések szerint a fonodában, ahogy az ország többi pontján is, az árvaházból kikerülő leányok foglalkoztatását és megélhetését is biztosítani kívánták. Az akkori törvények értelmében állami gondozásban 13 éves korig lehettek a lányok, ezután magukra maradtak volna. Ezért a fonodák mellé munkásszállásokat építettek, ahol a bérük egy részéért ellátást kaptak, de valamicskét félretenni is tudtak. Emellett főzésre, varrásra is megtanították őket. A bérfizetésnél a felügyelőség ellenőrizte, nehogy a fonodabérlők visszaélhessenek helyzetükkel. Az állam is hozzájárult megélhetésükhöz, de megtakarításukat nagykorúságukig nem kapták meg.

A gyár építése után elkészült egy 30-40 fős leányszállás is, amely kicsinek bizonyult. 1911-ben engedélyezték a bővítést. Egy nagyobb leányotthon építéséért folyamodtak, melyhez a telket részben most is a város adta, a másik felét Bezerédj Pál vásárolta meg a gyár részére.

 Az elkészült otthonban 240 lánynak lett helye, 1914-ben 154 lakója volt. A Győri Hírlap tudósítója 1914. június 7-i cikkében számolt be az otthonban tett látogatásáról.

 Az otthon ebédlője az 1910-es években (képeslap, forrás a megyei könyvtár):

 Az alábbi leírás 1914-es látogatáskor készült (Dunántúli Hírlap, 1914. június 7.):

 A munkásnőotthon hálóterme (képeslap, forrás megyei könyvtár):

 Az első világháború visszavetette a termelést, egy időre a katonaság is elfoglalta a fonodát (1914. november 14.):

 Egy 1929-ig szóló kimutatás szerint a két világháború közt 1929-ben volt a legtöbb gumó a megyében, így a fonoda alapanyag-ellátása is biztosított volt. A világválság azonban éreztette hatását, a selyemipar is tekintélyes deficittel zárta az 1929-es és 1930-as évet.

1936. december 8-i tudósítás szerint a munkásnők béremelés céljából sztrájkba léptek:

Az 1937. november 14-i Győri Nemzeti Hírlapban Schneider János győri selyemtenyésztési felügyelő azt nyilatkozta, hogy Győr selyemtenyésztési szempontból az ország egyik legjelentősebb állomása. 240 munkásnő 18.000 kg selyemfonalat készít itt. Ekkor a gyárat az Országos Selyemtenyésztési Felügyelőségtől a m. kir. Selyemfonodák Haszonbérlete Rt. bérli. 1937-ben a munkásnőotthon igazgatását a Győri Árvaház Egyesület vette át.

Az 1939. április 30-i Győri Nemzeti Hírlap cikkéből tudjuk, hogy 1938 júniusában a gyár leállt, mivel az állam nem hosszabbította meg a bérlővel a szerződést, 300 munkás és munkásnő vesztette el állását. 1939-ben állami kezelésbe került a fonoda, ősszel újra akarták indítani a termelést. A tétel az 1939-40-es állami költségvetésben is szerepelt.

A háború idején a selyemtermelés a hadiipar szempontjából kiemelt hangsúlyt kapott, hiszen a selyem az ejtőernyők alapanyagául is szolgált. Újságcikkekkel, rendeletekkel biztatták a lakosságot a selyemhernyó tenyésztésére. A fonoda újraindítását azonban megakadályozta a háború.

Győri Nemzeti Hírlap, 1944. április 19.:

A fonoda épületében a második világháború idején lengyel tiszteket tartottak fogva 1944. március 19-ig, a német megszállásig. Ekkor a lengyeleket elszállították. Bombatalálat érte, 1945-ben a Rába vasúti hidat újjáépítő szovjet utász alakulat katonái költöztek az üres épületbe. 1946-tól 1953-ig az olajgyár használta raktárnak. 1953. január 1-jén beköltözött a Győri Autó-szerszámgépgyár, amely a későbbiekben többször átalakult: 1957-ben győri Célgépgyár, majd a Szerszámipari Művek Győri Célgépgyára, 1976. április 1-jétől Magyar Vagon és gépgyár célgépgyára lett a neve.

A munkásnőotthonban 1939-ben menekült lengyelek kórháza volt, majd 1944. március 19-től a német hadsereg kórháza. 1945-ben bombatalálat érte, a helyreállítás után keltető állomás költözött bele.

A selyemgubó begyűjtése a második világháború után tovább folyt. 1948-tól, az újonnan alakult Selyemhernyó Tenyésztő Nemzeti Vállalat, majd 1950-től a Selyemgubó Termeltető Szövetkezeti Vállalat 12 kirendeltségén keresztül látta el a közvetlen irányítást. 1955-ben – a korábbi évekhez hasonlóan – 232 tonna selyemgubó volt az országos termés, melyet értékesítésig három raktárban tároltak (Békéscsaba, Győr, Tolna). A selyemfonoda már nem kezdte meg újra a működését Győrben.

Antaliné Hujter Szilvia

Felhasznált irodalom:

10 év a gépipari fejlesztés szolgálatában. A Győri Célgépgyár története. Összeállíotta a GTE győri csoportjának”Célgép” szakbizottsága. Győr, 1963

Fent István: A magyar selyemtenyésztés 250 éves múltjából. Budapest, A m. kir. Földmívelésügyi Minisztérium Országos Selyemtenyésztési Felügyelősége, 1930.

Papp József Árpád: A győri Selyemfonógyár és az Orfelináta-Leányotthon rövid története. In: A Rába Műveldési Központ Helytörténeti Klubjának tanulmánygyűjteménye. Győr, 1979. pp. 89-108.

Takács Rózsa: Adatok a magyar selyemhernyó-tenyésztés történetéhez. In: Magyar Mezőgazdasági Múzeum közleményei. 1992/1994. pp. 163-194.

Wölfel Lajos: A lengyelek Győrben. (1939-1945). Honismereti pályázat. Győr . 1978.