Nőnapra

Kosztolányi Dezső: Nők

Nem kamasz-szerelem kis hevületében

beszélek.

Az élet közepén, megkoszorúzva női karoktól

vallok,

nők, rokonaim.

Most már elmondhatom, hogy oly közel voltatok hozzám,

mint senki más

s szeretlek is benneteket.

Zavarosak, mint én,

termékenyek, mint én,

zavaros források, melyekből aranyat mostam,

igazi aranyat.

Természet tündérei, szeszélyesek és kiszámíthatatlanok,

de igazabbak

a meddő gondolatnál,

a büszke hazugnál,

a csontos, ijesztő, gyilkos férfinál.

Hová is futhatnék én,

kócos fejemmel,

költészetemmel,

rettenetesen-cikázó tétovaságommal,

ha nem lennétek ti,

megértők, megbocsátók,

elvtelen szentek,

jámbor pogányok,

bizonytalan jók,

valóság hű sáfárjai.

Ha varrtok, vagy vajat mértek,

kirakatot szemléltek komolykodó szakértelemmel

s hócipőben topogtok, kecsesen, de balogul is, mint az albatroszok,

fölkacagott az örömtől, hogy vagytok

s én is vagyok, mellettetek.

Hozzátok kötözött engem a végzet,

örökkévalóan,

köldökzsinórral, azután a vágyak

eleven kötelével,

hogy mélyetekben keressem az utat az élet felé

s öletekbe ejtsem le terhes koponyámat.

Nem egy, hanem mindegyik.

Mindegyik leányom, mindegyik feleségem,

mindegyik barátnőm, rejtélyes kedvesem.

Mindegyik anyám.