Helytörténeti kalandozások 115.

Pattantyús-Ábrahám Imre, a tudós győri gyárigazgató

Városunk egyik középiskoláját Pattantyús-Ábrahám Gézáról, a budapesti műegyetem gépészprofesszoráról nevezték el. Győrhöz azonban testvére, Pattantyús-Ábrahám Imre, a vaskohómérnök kötődött, aki szintén elismert egyetemi oktató volt: egy sorsfordító, nehéz évtizeden át élt itt, 1941 júliusától volt a vagongyár igazgatója.

Pattantyús-Ábrahám Imre a német megszállás idején mindent megtett, hogy az értékes gépeket megmentse, a berendezés nyugatra szállítását akadályozza. A pusztító bombatámadások után irányításával indult meg a termelés és a csarnokok újjáépítése. Szakmai hozzáértésének volt köszönhető, hogy 1945 után is vezető maradhatott, egészen addig, míg 1951-ben vissza nem tért az egyetemi oktatáshoz. Életének utolsó állomásán, a miskolci egyetemen emlékét több évtizede ápolják, kiállítással, konferenciákon emlékeznek meg róla, szobrot állítottak neki.

Terplán Zénó több cikkében bemutatta és méltatta Pattantyús-Ábrahám Imre életútját, különösen tudományos- és oktatói tevékenységét. Ő mindkét Pattantyús fivér munkatársaként, és kutatásai során is azt tapasztalta, hogy a két nagy tudású testvért gyakran még a szakmai közvélemény is összekeverte, érdemeiket gyakran a másiknak tulajdonították. Talán ennek is „köszönhető”, hogy Pattantyús-Ábrahám Imre nevét és tevékenységét nem őrzi kellőképpen a győri emlékezet sem. Városunkban eltöltött éveinek kutatásával adós még az utókor. A tények összegyűjtése nem könnyű feladat, hiszen volt idő, amikor titokban intézkedett, például a kitelepítés akadályozása vagy a vagongyár készpénz vagyonának elrejtése. Éveken át háttérbe vonulva végezte a munka dandárját, vállalva a felelősséget, közben a dicsőség sokszor másnak jutott. Jellemző, hogy az 1945 után született vagongyárral kapcsolatos történeti írások szinte meg sem említik a nevét, annak ellenére, hogy az új rendszer által melléje kinevezett munkásigazgatók is a legnagyobb elismeréssel nyilatkoztak róla, és szűk körben még az országos pártvezetők is méltányolták szakmai tudását, vezetői képességeit.

Családja, pályakezdés, soproni évek

Pattantyús-Ábrahám Imre 1891. augusztus 26-án, a felvidéki Illaván született, ahol atyja, Pattantyús-Ábrahám Márton a fegyintézet orvosa volt. A selmecbányai elemi iskola elvégzése után a Trencséni Katolikus Főgimnáziumban, majd a Nagyszombati Érseki Katolikus Főgimnáziumban tanult, itt érettségizett 1909-ben.

Dr. Pattantyús-Ábrahám Márton és felesége 1920 körül:

A Pattantyús-Ábrahám testvérek 1902 körül. Balról Imre, Géza, Endre, Márton és Erzsébet:

1909 októberétől 1913 augusztusáig a selmecbányai M. Kir. Bányászati és Erdészeti Főiskola vaskohómérnöki szakosztályát végezte el. Az előírt két év üzemi gyakorlat megszerzése után 1917 márciusában tette le a szakállamvizsgát, vaskohómérnöki oklevelet szerzett.

A diplomáját 1917-ben kapta meg (forrás: Miskolci Egyetem Könyvtár, Levéltár, Múzeum honlapja, Egyetemtörténeti gyűjtemény):

1913-1918 között a Gölnicbányai Állami Fémipari Szakiskolában tanított, de közben az első világháború miatt be kellett vonulnia. Műszaki alakulatoknál teljesített szolgálatot, út, híd és barakképítő volt. 1915-ben eljegyezte a selmecbányai professzora, Jankó Sándor lányát, Magdolnát. Az esküvőre egy későbbi szabadságolása idején, csak 1917-ben kerülhetett sor. Ebben az évben a Koronás arany érdemkereszt katonai kitüntetésben részesült, főhadnagyként szerelt le.

Katonakép 1915-ből:

A koronás arany érdemkereszt kitüntetése (Rendeleti Közlöny a Magyar Királyi Honvédség számára. 1917. 03. 10. 34. sz.):

Családi hagyományokat követett, amikor oktatói pályára lépett, hiszen rokonságából többen választották a műszaki egyetemi tanári pályát. Egyik anyai dédapja, báró Burg Ádám (1797-1882) a bécsi Műegyetem matematika, mechanika, gépészet professzora, egyik nagybátyja, Pöschl Imre (1871-1963) a budapesti Műegyetem elektrotechnikai professzora, bátyja Pattantyús-Ábrahám Géza (1885-1956) pedig a budapesti Műegyetem gépész professzora volt.

1919. januártól áprilisig a Kassai Állami Gépészeti Felső Ipariskolában tanított. A Magyar Népköztársaság pénzügyi népbiztossága 1919. április 15-i rendeletével Sopronba, a Bányászati és Erdészeti Főiskolához rendelte ki a Fizika-elektrotechnikai Tanszék adjunktusi teendőinek végzésére. E beosztásában részt vett a selmecbányai egyetemről Sopronba hozott berendezések és műszerek üzembe helyezésében.

A következő években Sopronban oktatott a Géptani Tanszéken, 1924. szeptemberben mint kinevezett rendkívüli tanár átvette a Kohógéptani Tanszék, valamint a főiskolai gép- és asztalosműhely vezetését. 1927-ben főiskolai rendes tanárrá nevezték ki, 1931 augusztusában a Kohómérnöki Osztály dékánjává választották. Jelentős tudományos publikációi jelentek meg ez idő alatt, például 1927-ben a Szakaszos üzemű elektromotorok teljesítőképessége című munkája.

A M. kir. Bányamérnöki és Erdőmérnöki Főiskola (részlet az 1932-33-as évkönyvből):

Sikeres soproni főiskolai oktatói munkájával mégis felhagyott 1934-ben, a gyakorlati élet kihívását választotta. Döntését az is befolyásolta, hogy az egyetem átszervezését tervezték – amely leépítésekkel is együtt járt –, tanári helyét kollégájának meghagyva fogadta el a budapesti felkérést. A Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű Rt. központi műszaki igazgatóságába került. 1941-ig dolgozott itt, ahol a vállalathoz tartozó kohók, vas- és acélgyárak, valamint a vasérc- és szénbányatelepek gépészeti és energiagazdasági ügyeinek igazgatását végezte. Gyakran utazott munkája miatt Ózdra, ahol a vas- és acélgyár bővítését, a transzformátorállomást, két fényíves kemencét, hengerművek építését tervezte és vezette. Salgótarjánban a villamos hálózat korszerűsítését, a kurityáni, a rudabányai vasércbánya, a bánszállási, a rozsnyóvidéki bánya berendezéseinek korszerűsítését tervezte vagy irányította. Tagja volt annak a négyes műszaki bizottságnak, amely a Salgótarjáni Vasötvözetgyár tervezését, építését és üzembe helyezését irányította. A két világháború között szakmai tanulmányutakat tett Ausztriában, Csehszlovákiában és Németországban.

A győri vagongyár élén

Eredményes munkájának köszönhetően kapta az új megbízatást: az akkoriban a Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű Rt. leányvállalataként működő Győri Waggongyárhoz helyezték át gyárigazgatónak a műszaki és adminisztratív vezetés ellátására, így a győri gyár egyszemélyes felelőse lett. A Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű Rt. székháza Budapesten volt, vezérigazgatója ekkoriban Schnetzer Ágoston.

1939-től, a háború kitörésétől a Magyar Wagon- és Gépgyár is hadiüzem lett. 1941-ben a bevételeinek 70 százalékát kincstári szállítások tették ki – ez 1944-ben már 90 százalék volt.

Gazdasági, pénzügyi kompasz, 1941-1942.:

Profiljába tartozott a széles és keskenyvágányú vasúti személy- és teherkocsik, a benzinmotoros Rába tehergépkocsik, villamos és gőzdaruk, villamos targoncák, csillék, kötélpályák és egyéb szállítóberendezések gyártása, acélszerkezetek, tárolók, acélszerkezetű hidak, szerszám és gyorsacélok, valamint csavarok és szegecsek gyártása. A háború utolsó szakaszában a termelés nagy részét már a katonai teher- és csapatszállító autók, terepjárók, vontatók, harckocsik, majd német-magyar kooperációban gyártott vadászrepülők adták.

Pattantyús-Ábrahám Imre vezetése alatt, 1941 és 1943 között a Győri Magyar Wagon- és Gépgyár munkáslétszáma 3 ezerről 10 ezerre (később 12 ezerre) nőtt, az ezzel együtt járó gyárbővítést ő szervezte meg, megterveztette és felépíttette a csarnokokat és az erőművet. A gyárigazgatása során elméleti tudásán kívül óriási szervezőkészsége is megmutatkozott. Győrbe költözésük után hamarosan családi tragédia történt, 17 éves Gábor fia elvesztése mélyen lesújtotta. Neveltetése révén és a gyakorlatban is vallásos ember volt. A szakszervezetbe belépett, de egyetlen pártnak nem lett tagja, a különböző pártállású emberekkel ennek ellenére azért megtalálta a munkához szükséges közös hangot.

Igazolványkép 1948-ból:

A németek 1944. március 19-i magyarországi bevonulása után már számított arra, hogy a gyárat a szövetségesek hamarosan bombázni fogják. Családját még éppen időben sikerült vidékre, Vágra költöztetnie.

Rába magazin, 2010. november 12.:

Győrt az első légitámadás 1944. április 13-án érte, célpontja a vagongyár volt. 12 percig tartott, a gyárban 70 százalékos kárt okozott, a jól megépített óvóhelyek ellenére sajnos közel 300 áldozatot követelt.

A lebombázott villamos alállomás és autógépműhely (forrás: Emlékalbum):

A földig lebombázott és a 3 éves terv folyamán újjáépített vagonszereldék (forrás: Emlékalbum):

Ezt követően sok dolgozó otthon maradt, a romeltakarítási munkákhoz honvédelmi behívójegyekkel és parancsszóval tudták csak a létszámot biztosítani. A helyreállítások megkezdődtek, ugyanakkor az ismétlődő nagy erejű légitámadások után, a németek tudtával sor került a győri üzemrészek vidékre történő kitelepítésére, így a környékbeli falvakban tovább folytatódhatott a munka. A gyár nyilas megbízottja a gépek és a munkások Németországba való áthelyezését sürgette. A kitelepítés előkészítését és végrehajtását a vagongyár területén hét szervezet vezetője irányította, ellenőrizte. Ezek közt taktikázva, őket egymás ellen kijátszva, a gyár vezetése azt a kockázatos módszert választotta, hogy színlegesen vállalta a végrehajtást, de valójában mindent megtett, hogy akadályozza azt. (Egyes szemtanúk szerint a jó gépeket a romok alá rejtették, helyettük roncsokat rakodtak a vagonokba, vagy „véletlenül” rossz vagonba rakták azokat.)

A lerombolt és részlegesen helyreállított erőtelep, melynek üzembe helyezése (1946. augusztus 1.) nagyban elősegítette az üzemek munkateljesítményét (forrás: Emlékalbum):

A parancsot ugyan megtagadni nem lehetett, de így is sikerült elérni, hogy az előírt mennyiségnek csak töredéke kerüljön kiszállításra. A nyugatra történt erőszakos kitelepítés első áldozata a repülőgépgyár volt. Ez szervezetileg 1944. június 3-ig tartozott a győri törzsgyárhoz, majd július 1-től az egész repülőgyártási rész súlypontja a kőbányai pincékbe került. Ide a győri személyzeti nyilvántartást is elvitték, és Győrött csak egy repülőtéri részleg maradt, központja azonban Budapesten volt. A német-magyar államszerződés értelmében innen a berendezéseket a munkásokkal együtt a németek 1944 decemberében és 1945 januárjában nyugatra, Bajorországba szállították.

Az autóosztály gépeit 1945. február-március hónapok folyamán szállították a Cseh-Morva Protektorátus területére. Munkásokat is kitelepítettek, de Pattantyús-Ábrahám Imre nem akart a gyárral Krummauba költözni. Gerencsér Miklós Fekete tél című könyvének erre az időre vonatkozó részlete jellemzi az igazgató akkori nehéz helyzetét: „Sokféle kétség gyötörte, de afelől teljesen bizonyos volt, hogy nem költözik Krummauba. Éveken át szenvedett a háború miatt, állandó meghasonlásra ítélte a tény, hogy olyan gyárat igazgat, amelyben Botond harckocsik és vadászrepülők készülnek. A lelkiismeretével ellentétes feladattal semmit nem tehetett. Választhatta volna a leköszönést, töprengett is eleget ezen a megoldáson, de arra a belátásra jutott, hogy egyéni tiltakozása nem változtat a dolgokon. Így legalább módjában áll tenni valamit a munkásokért, bármilyen szűkre nyomorodtak is az önvédelem lehetőségei.”

A gépek kitelepítése során tanúsított szabotázs, munkalassítás a fennmaradt dokumentumokkal nehezen bizonyítható, hiszen annak a legnagyobb titokban kellett történnie, mivel nemcsak az akció sikere múlott rajta, de emberéletek is veszélyben forogtak. Mindezekről csak a szemtanúk későbbi visszaemlékezései és az 1945 utáni események tanúskodhattak. A vagongyárat 1944 áprilisától összesen hat légitámadás érte, a legsúlyosabb az első volt, a későbbiek szerencsére emberáldozatot már nem követeltek. A haditermelés azonban megszakadt, a kiszállítás akadozott.

Pattantyús-Ábrahám Imre személyes felelősséget érzett a gyár alkalmazottaiért. A nyilasoknak megtagadta a dolgozókat érintő adatszolgáltatást. A zsidóüldözés idején több munkatársa életét megmentette. Lengyel Józsefet és Winkler Dezsőt háromszor hozta ki a gettóból, úgy mint nélkülözhetetlen, a „gyár számára hasznos személyeket”. Utoljára a vonatról szedte le őket családjaikkal együtt. E tette miatt 2001-ben a Világ Igazainak sorába választották.

Részlet az Élet Menete Alapítvány honlapjáról:

Féderer Ágnes cikkének részlete a Népszabadságból (2001. december 5.):

A háború utáni újabb nehézségek, küzdelmek

1945. március 26-án, amikor elmenekült a város nyilas vezetősége, az igazgatóság egy lista alapján megőrzésre szétosztotta a gyár pénzkészletét az alkalmazottak közt, az ipari gyémántkészletet fémtokba helyezve az igazgatóság küszöbe alá rejtették, további 400 ezer pengőt a gyári nyugdíjintézet Munkácsy úti bérházába falaztak be. 1945. március 28-án a szovjetek bevonultak a városba, vörös zászló került az igazgatósági épületre. A vagongyár szovjet katonai irányítás alá került április 1-jétől. Összesen 7 katonai parancsnokság működött a törzstelepen és a kitelepített egységekben. A helyükön maradt vezetőkkel a szovjet katonai irányítás alatt indult el termelés a romeltakarítással párhuzamosan. A munkások az első, április 9-én megalakult üzemi tanács vezetőjévé választották Pattantyús-Ábrahám Imrét, helyettesévé Horváth Sándor művezetőt.

A termelés viszonylag gyors beindítása a háború alatt megmentett, elrejtett gépekkel és a környékre kitelepített gyáregységekkel volt lehetséges. Az acélöntöde gépeit Sárvárról szállították vissza. Az első hónapokban zömében a szovjet csapatok igényeinek megfelelően, a felszerelés gyártása, gépkocsik javítása indult be először. Emellett dolgoztak a városi üzemek, hidak helyreállításán is.

MÁV roncskocsik újjáépítése (forrás: Emlékalbum):

Az újjáépítés és a termelés folytatása mellett a vezetőségnek meg kellett oldani a dolgozók élelmiszerrel való ellátását is, amely akkoriban a legnehezebb feladat volt. 1945. június 27-29-én kiköltözött a szovjet katonaság a gyárból, ezután a honvédség vette át a gyár fegyveres őrzését. A jóvátételi munkák mellett már a polgári termelés is megindulhatott. Az elkövetkező pár év a vezetőktől és a munkásoktól is emberfeletti küzdelmet követelt, mostoha körülmények közt, az infláció szorításában megélhetési problémákkal kellett küszködniük.

1946. december 1-jétől állami kezelésbe vették a Győri Vagon- és Gépgyárat, majd 1947-ben hozzácsatolták a MÁVAG ipartelepét. 1947. július 21-én az új gyári erőmű átadásakor az igazgató az ünnepi beszédében hangsúlyozta, hogy „a gyárak közt első helyre küzdötte fel magát a vagongyár, deficit nélkül dolgozik, és havonta 10 000 000 tonnát termel”.

1948 tavaszán teljes egészében államosították a gyárat. Az államosítással megszűnt a vagongyár budapesti irányítása, a helyi igazgatóság hatásköre megnőtt. Pattantyús-Ábrahám Imre 1945-től az rt. vezérigazgatója volt, az államosításkor megtartották, sőt megerősítették vezérigazgatói beosztásában. A mellé kinevezett első munkásigazgatóval, Kalló Ivánnal – később Horváth Sándorral és Lakatos Alberttel is – jó munkatársi viszonyt tartott fenn. Munkáját 1948. július 9-én a Magyar Népköztársaság Érdemrendje kiskeresztjével is elismerték.

A 2000-ik szovjet jóvátételi vasúti gondola-kocsi átadási ünnepsége az 5 éves terv első évében (forrás: Emlékalbum):

Tudós érdeklődése a legnehezebb időkben is megmaradt, a legfrissebb nemzetközi szakirodalmat nyomon követve építette fel immár másodszor a vagongyárat. Hosszú távú tervekhez igazodó gyűjtőkörrel műszaki könyvtárat hozott létre, elindította a Rába című üzemi lapot. Örömmel tett eleget a felkérésnek, hogy a Nehézipari Műszaki Egyetem soproni Bánya és Kohómérnöki Karán 1949. október 15-től a Hőerőgépek és Kompresszorok, valamint a Kohótelepek energiagazdálkodása, majd a tavaszi félévben a Kohászati szállítmány-berendezések és a Gépelemek tárgyakat oktassa. Győrből járt hetente kétszer Sopronba. Ekkor lett vezérigazgató-helyettes, beosztást cseréltek Lakatos Alberttel.

A gyakorlati sikerek ellenére folyamatos politikai nyomás nehezedett rá. A megkeresések ellenére továbbra sem lépett be egyetlen pártba sem. 1951 tavaszán Gerő Ernő Pestre hívatta Pattantyús-Ábrahám Imrét. Fia, Tamás így emlékezett vissza édesapja beszámolójára. Gerő a következőket mondta: „Pattantyús, maga egy két lábon járó anakronizmus. Az ország egyik legfontosabb nehézipari vállalatának nem lehet egy klerikális reakciós vezetője. Maga megtette a kötelességét, magára ott nincs szükség. Talán tisztában van azzal is, hogy járnak azok, akikre nincs tovább szükségünk…” Gerő elvtárs itt szünetet tartott, azután eredeti humorral a mutatóujját keresztbe húzta a nyakán. „Maga elég rendes ember, meg hasznos is lehet a népi demokráciának más területen, nos, magával kivételt teszünk és alkalmat adunk, hogy válasszon, mi legyen a következő beosztása.”

Családi kép 1947-ből:

Miskolci évek

Nem meglepő hát, hogy 1951 őszén, 60 évesen elfogadta az 1949-ben alapított miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem meghívását, és átvette az akkor szervezett Általános Géptani Tanszék vezetését. Bár újabb nehéz évek következtek, számos szakmai siker érte élete utolsó helyszínén. 1952 és 1955 között a NME miskolci Kohó- és Bányamérnöki Karának dékánja volt. 1952-től a Tudományos Minősítő Bizottság a műszaki tudományok kandidátusi tudományos fokozatot adományozta számára. 1955-ben Munka Érdemrend kitüntetésben részesült. 1955-ben jelentek meg egyetemi jegyzetei Kohászati szállítóberendezések és Kohászati elektronika címen, melyből később nemzedékek tanultak. 1955-ben súlyos betegség támadta meg, a kórt nem tudta legyőzni, 1956. január 30-án hunyt el Budapesten. 1956 februárjában a Farkasréti temetőben helyezték örök nyugalomra.

Írásom terjedelme nem teszi lehetővé, hogy emberi tulajdonságait – erkölcsi tartását, vezetői képességeit, tanári személyiségét – részletesen ismertessem, egyénisége azonban a kortársakban is mély nyomot hagyott. Nem véletlen, hogy több szépíró is megörökítette alakját, így Gelencsér Miklós, Déry Tibor, Saád Béla. Sokat megtudhattunk róla munkatársai, gyermekei visszaemlékezéseiből is.

Köszönet Kecskés Attilánénak, aki először hangsúlyozta tanulmányában a Győrben betöltött fontos és kellően el nem ismert szerepét, és aki jelen cikk írásához is számos dokumentumra hívta fel a figyelmemet. Csak remélhetjük, hogy a történeti kutatások hamarosan még teljesebbé tehetik a Pattantyús-Ábrahám Imréről alkotott képünket, és Miskolchoz hasonlóan Győrben is az őt megillető módon emlékezik majd rá az utókor.

A szoborsétányra készített mellszobor, melynek készítője Vigh Tamás, felavatták 1964-ben (forrás: Miskolci Egyetem honlapja):

A kőszobor az egyetemi szoborsétányon:

Antaliné Hujter Szilvia

Felhasznált irodalom:

Déry Tibor: Hazáról, emberekről. Útijegyzetek. Budapest, Szépirodalmi kiadó, 1954.

ifj. Gárdonyi Géza - Kölkedi István: A Győri Wilhelm Pick vagon- és gépgyár története 1896-1956. Győr, 1956.

Gemuska Pál - Honvári János: A közúti járműgyártás története Győrött 1945-től 1990-ig In: Győr fejlődésének mozgatórugói. Szerk. Honvári János Győr, 2014. p. 21-111.

Gerencsér Miklós: Fekete tél. Regény. Budapest, Szépirodalmi könyvkiadó, 1973.

Gerencsér Miklós: Két kérdés P.Á. Edithez. In: Népszabadság, 1978. dec. 17. p. 4.

Kecskés Attiláné: Pattantyús-Ábrahám Imre élete és munkássága (különös tekintettel Győri éveire). In Győri tanulmányok 9. Győr, Győr Megyei Város Tanácsa, 1988. p. 179-200.

Megemlékezések Pattantyús-Ábrahám Imre professzorról. összeáll. Kiss Ervin, Terplán Zénó. Miskolc, Nehézipari Egyetem, 1981.

Pattantyús-Ábrahám Tamás: Pattantyús-Ábrahám Imre életének utolsó évei. Kézirat.

Saád Béla: Tíz arckép. Budapest, Ecclesia szövetkezet, Budapest, 1983.

Sáry István: A Győri Magyar Vagon- és Gépgyár 1945. évi iratai.(A kitelepítéstől a felszabadulás utáni termelés megindulásáig. In: Levéltári Szemle, 1970. 1. sz. p. 99-110.

Tabiczky Zoltánné: A Magyar Vagon- és Gépgyár története. Győr, 1972. 1-2.köt

Terplán Zénó: Pattantyús-Ábrahám Imre. (1891-1956). Emlékkönyv születésének 100. évfordulójára. Miskolc, Miskolci Egyetem Történeti Bizottsága, 1991

Terplán Zénó: Pattantyús-Ábrahám Imre. In: Matematikusok az oktatás, a gépészet és a villamos vontatás alkotói, kiváló lisztvegyészek. Műszaki Nagyjaink. 6. Szerk. Pénzes István. Budapest, 1986. p.

Wilhelm Pieck Vagon- és Gépgyár története, 1896-1954. Fényképalbum. (Borítócím: Emlékalbum). Győr, Wilhelm Pieck Vagon- és Gépgyár, 1954. (lelőhely: Dr. Kovács Pál Megyei Könyvtár)

A tudomány apostolai. Magyar tudósok nyomában a mai Szlovákia területén. Szerk. Lacza Tihamér.  Pozsony, Madách-Posonium. 2013 1. köt. p. 144-145.

Köszönet a Miskolci Egyetem, Könyvtár, Levéltár, Múzeum munkatársainak a segítségért, a képek közlésének engedélyezéséért! Szintén köszönöm Kecskés Attiláné közvetítését, a családtól kapott képeket és visszaemlékezést!