A 200 éve elhunyt Sándor István emlékére
Sorozatunk e cikke egy szomorú
évfordulóhoz kapcsolódik. 200 évvel ezelőtt, 1815. március 29-én tragikus
körülmények között hunyt el a széles körű érdeklődésű és műveltségű író és
bibliográfus Sándor István. Ezen
írás keretein belül a Győrben nyomtatásban megjelent műveinek bemutatásával
tisztelgünk személye és munkássága előtt.
Sándor
István 1750 augusztusában született a felvidéki Lukán földbirtokos
családban. Érdekesség, hogy iskolai
tanulmányainak megkezdéséig csak szlovákul tudott, később tanult meg magyarul.
Iskoláit Nyitrán, Nagyszombatban, más források szerint Pozsonyban végezte el,
majd a Nagyszombati Egyetem hallgatójaként felsőfokú képzésben is részt vett.
1774-től, nagykorúságát elérve, a lukai családi birtokon gazdálkodott, amely
azonban távol állt érdeklődési körétől, ezért inkább irodalmi tevékenységgel
kezdett foglalkozni. Első próbálkozásai műfordítások voltak. 1778-ban Pozsonyban
és Kassán jelent meg Christian
Fürchtegott Gellert népszerű regényének Sándor István által készített fordítása G** nevezetű svédi grófnénak rendes történeti egy juhászi
játékkal egyetemben címmel. Tény, hogy
a műfordítás nem sikerült, magyartalan, nehézkes volt a nyelvezete, ezért
például Bessenyei György is bírálta
a megjelent kötetet. Minden hibája ellenére – Sándor életművét tekintve – mégis
nagy jelentőségű ezen alkotása is, mivel már ebben is megmutatkozott bibliográfiai
érdeklődése. 46 olyan magyar nyelvű mű címét adta meg, amelyek hasznos és
örömteli időtöltést jelenthetnek jövőbeli olvasóiknak.
A magyar irodalmi életbe más
módon is bekapcsolódott. Lukán élt még, mikor előfizetett az első magyar nyelvű
újságra, a Magyar Hírmondóra,
amelyben egyaránt olvashatott beszámolókat a hazai és a külföldi eseményekről,
híreket különböző írók munkásságáról, bírálatokat az újonnan kiadott könyvekről.
A szerkesztő, Rát Mátyás a sajtó
segítségével akarta támogatni a „kibontakozó hazai nyelvi és irodalmi törekvéseket”.
Ezen újság révén ismerkedett meg 1782-ben Révai
Miklóssal is, akivel évtizedeken át szoros barátságban és munkakapcsolatban
állt. 1786-tól kezdve leveleztek is egymással. Sándor Révaival konzultált
„irodalmi terveiről, továbbá tanácsokat kért tőle a magyar nyelv sajátosságaira
vonatkozóan” is, valamint igyekezett anyagilag is támogatni Révait, akit olykor
még svájci utazásra vagy lukai birtokára is meghívott.
Révai
Miklós 1784 és 1796 között Győrben élt és működött. Sándor István ekkortájt készült műveinek kéziratait Révai gondozta,
ő rendezte ezeket sajtó alá, és nyomtatásukat is ő felügyelte, mindezek
következtében érthető, hogy a győri Streibig-nyomdában
jelent meg Sándor legfontosabb művei közül jó néhány.
1784 nagy változást hozott Sándor István életében, mivel ebben az
évben a kis nyitrai faluból a szellemi élet egyik központjának számító Bécsbe
költözött, ahol tagja lett egy magyar értelmiségiekből álló körnek, „amely a
kultúra és a tudomány polgári és nemzeti megújítását tűzte ki maga elé célul”.
Sándor Bécsben rendszeresen látogatta a császári könyvtárat, amely „magyar
könyvekben és kéziratokban is gazdag volt”.
Az 1790-es évek elején újabb, sikeresebb
műfordításokat jelentetett meg, immáron Győrben. 1791-ben Streibig József adta ki Jelki Andrásnak egy született magyarnak
történetei a' ki, minek utánna sok szerentsétlen eseteken, hajó töréseken,
raboskodáson, és a' vad emberek között életének külömbféle veszedelmein által
ment vólna, végtére Batáviában nevezetes tisztségekre hágott címmel Jelky András (1730-1783) német nyelvű
önéletírásának magyar nyelvű fordítását. Az eredeti mű 1779-ben jelent meg
Bécsben, és a bajai, német származású szabólegény egészen a Távol-Keletig elérő
kalandjait tartalmazza. 1792-ben szintén Streibig
József műhelyéből került ki az ókori szerző, Publius Ovidius Naso legjelentősebb művének, a Metamorphoses-nak műfordítása Az Orras Ovidnak deákból fordított változási
címmel. Sándor István a kötethez
összeállított egy tárgymutatót, közölte Ovidius életrajzát is, valamint a
függelékben további versfordításait is publikálta.
Sándor István első önálló műve 1793-ban jelent meg szintén a Streibig-officina kiadásában Egy
külföldön utazó magyarnak jó barátjához küldetett levelei címmel a
szerző feltüntetése nélkül. Külföldi útjaira is Bécsből indult: 1785 telén
Felső-Olaszországba, 1786 tavaszán Németországon át Londonba és Párizsba, 1787
májusában Prágán, Drezdán keresztül Berlinbe, végül 1791 júniusában Svájcba
utazott. Körútjai során olyan városokat érintett, mint Graz, Velence, Pádua,
Brescia, Milánó, Mantua, Piacenza, Genova, Torinó, Klagenfurt, Bécs, Passau,
Regensburg, Nürnberg, Frankfurt, Köln, Aachen, Brüsszel, Calais, London,
Párizs, Strassburg, Stuttgart, Augsburg, München, Linz, Prága, Drezda, Berlin,
Boroszló, Brünn, Schaffhausen, Altdorf, Luzern, Bern, Basel és Konstanz.
Írásának műfaja levelek formájában megírt útikalauz. Ez a műfaj, amellyel
Sándor Bécsben ismerkedett meg, a 18. századi „Nyugat-Európában éppen
virágkorát élte, de hazánkban még nem éreztette hatását”.
Utazásaira előre felkészült, külföldi
útikönyveket használt útvonalai megtervezéséhez. Művével számos célt kívánt
szolgálni: egyrészt egy olyan gyakorlati tanácsokat is tartalmazó útikalauzt
akart adni a leendő utazók kezébe, amelynek révén az utazásukat ők is sikeresen
megvalósíthatják. Másrészt ennek segítségével azok is megismerkedhettek az
általa bejárt országokkal, akiknek nem volt lehetőségük eljutni oda.
Harmadrészt nemcsak az úti élményeit, viszontagságait írta le tárgyilagosan,
hanem igyekezett minél több ismeretanyagot összegyűjteni azokról az országokról
és városokról, ahová eljutott. Ennek megfelelően Sándor István széleskörűen ismertette az utazásai során megcsodált
természeti szépségeket, a meglátogatott országok „társadalmi berendezkedését, politikai
viszonyait, a lakosok vallás és foglalkozás szerinti megoszlását, az egyes
országok és városok szociális és morális állapotát”. Leírta továbbá a
„városképet, a házakat, az utcákat, a tereket, a hidakat”. Ezeken túlmenően
igyekezett bemutatni az adott országok és városok iparát, mezőgazdaságát,
kereskedelmét is. Felsorolta „a műemlékeket, a templomokat, a kolostorokat, a
könyvtárakat, a múzeumokat, véleményt nyilvánított a műalkotásokról, a
képekről, a szobrokról, az angol és francia kertekről, a parkokról és a
szökőkutakról”. Tudósított a színházakról, beszámolt a külföldi városok opera-
és balettelőadásairól, a különböző koncertekről és oratórium bemutatókról,
valamint ismertette a helyi szórakozási lehetőségeket is, azaz a különböző
szórakozóhelyekről és mulatságokról, a tisztes és kevésbé tisztes időtöltési
alkalmakról egyaránt írt.
Sándor
Istvánnak voltak olyan állandó témái is, amelyekről mindig és mindenhonnan
beszámolt. Egyrészt megemlített minden lehetséges magyar vonatkozást, másrészt
mindig írt a tisztességes és a kétes erkölcsű nőkről is. Például a párizsi
éjszakai élet bemutatásának egy teljes levelet szentelt, amelyben „sodró
elevenséggel festi le az éjszakai élet forgatagát és figuráit”. Sándor István
nevéhez fűződik például az örömlány kifejezés meghonosítása, ez a kifejezés
német nyelvből átvett tükörfordítás. Annak ellenére, hogy műve a nyugat-európai
mintákat követte és évtizedekkel a műfaj magyarországi meghonosodása előtt
jelent meg, hamar feledésbe merült, csak jóval később fedezték fel újra.
Sándor István 1791-ben indította meg Sokféle címmel
rendszertelenül megjelenő folyóiratát. 1791 és 1801 között Győrben adták ki a Streibig-nyomdában a Sokféle első nyolc
kötetét, a kilencediktől kezdve az utolsó, tizenkettedik kötetig pedig Bécsben
jelentek meg 1808-ban. Sándor István egy személyben volt a Sokféle szerkesztője
és írója, akinek széles érdeklődési köre az írások tartalmát tekintve is
szembetűnő. Az anekdotikus érdekességek mellett irodalmi, nyelvészeti,
természettudományi, történeti, könyvtörténeti és művészettörténeti írások
egyaránt szerepeltek a kötetekben. Kezdetben inkább „vegyes tartalmú,
enciklopédikus jellegű, ismeretterjesztő célú” írásokat közölt, később komoly
nyelvtudományi, nyelvészeti közleményei jelentek meg. Egyaránt foglalkozott
nyelvhelyességgel, szófejtéssel, jövevényszavak eredetével, nyelvújítással,
stb. Nyelvészeti munkásságának betetőzését jelenti az 1808-ban Bécsben Toldalék
a' magyar-deák szókönyvhez címmel kiadott nyelvtörténeti szótára.
A Sokfélében Sándor István már számos bibliográfiai összeállítást is közölt, sőt
arról is beszámolt, hogy önálló kötetben megjelenő bibliográfiája
előkészületben van. Könyv- és könyvtártörténeti szempontból legjelentősebb műve
az 1803-ban Streibig József által
Győrben kiadott Magyar könyvesház, avagy A magyar könyveknek kinyomtatások ideje
szerént való rövid emlitésök című műve. Ennek a kötetnek az a legfőbb
jelentősége, hogy ez tekinthető az első magyar nemzeti bibliográfiának.
Korábban olyan életrajzgyűjteményeket állítottak ugyanis csak össze, amelyek az
életrajzi adatok mellett tartalmazták az egyes szerzők műveit is. Ellenben a Magyar könyvesházban a 16. századtól
kezdődően egészen a 18. század végéig magyar nyelven megjelent kiadványokat
gyűjtötte össze, kiadási évük és nyomtatási helyük szerint rendszerezve. Sándor Istvánt különböző okok vezették
ezen műve összeállításakor: egyrészt a könyvek szeretete, másrészt saját kutató
és gyűjtőszenvedélye, harmadrészt a filológiai munkássága során szerzett
tapasztalatai, nevezetesen az, hogy mennyire hiányzott munkája során egy
nemzeti bibliográfia. Legfontosabb ok azonban talán mégis az volt, hogy
bebizonyítsa a kevésbé tájékozottak számára is, hogy már több száz évvel
korábban is jelentek meg magyar nyelvű könyvek nyomtatásban.
Bibliográfiájának összeállításához
igénybe vette a bécsi Hofbibliothek
és a magyarországi könyvtárak közül a debreceni, az egri és a nagyenyedi
könyvtárak állományát is. Munkájában segítették Révai Miklós, Virág Benedek,
Horvát István, Kultsár István. Csak magyarul kinyomtatott, vagy magyar fordítással
is rendelkező műveket vett fel listájára, azaz nemcsak a Magyarországon, hanem
külföldön megjelent kiadványokat is rendszerezte.
A Magyar
könyvesház szerkezete időrendi, ugyanazon évben megjelentetett dokumentumokat
a kiadási hely betűrendjébe rendezte, de az azonos nyomdahelyen belül már nincs
rendező elv. A megjelenési év tekintetében bizonytalan kiadványokat az egyes
évszázadok után külön sorolta fel. Sándor
István a kötetben több, mint 3600 könyv leírását közölte: a címet, a
formátumot, a szerzőt vagy a fordítót sorolta fel, és megjegyzést is fűzött
hozzá adott esetben, ez általában a kiadásjelzést jelentette. Több pótlást,
kiegészítést is hozzátoldott a kézirathoz, ezeket azonban már nem csoportosította
megfelelően, ezáltal a használat nehezebbé vált a többször újra induló időrend
miatt. A kötet végén található az írók betűrendes jegyzéke, minimális életrajzi
adatokkal.
Életének utolsó éveiről keveset tudunk.
Betegsége, magányossága, búskomorsága miatt végső elkeseredésében
öngyilkosságot követett el, főbe lőtte magát. A magyar kultúra pártfogójaként
végrendeletében könyvtárát, érem- és képgyűjteményét, valamint 10 ezer
forintját a megalapítandó magyar tudós társaságra hagyta. Bibliográfiai és
nyelvészeti munkássága előtt tisztelegve Toldy
Ferenc róla nevezett el egy 16. század elején magyarul írt kódexet, amely
napjainkig Sándor-kódex néven ismert. Sándor
István emlékét az utókor elsősorban bibliográfusként őrzi, mivel „vállalta
és elvégezte az úttörés nehéz munkáját: elsőnek adott összefogó képet
irodalmunk és könyvkiadásunk fejlődéséről, és ezáltal létrehozta az első magyar
nemzeti bibliográfiát”.
Ősze
Mária
Források:
a Magyar művelődéstörténeti lexikon és a Magyar életrajzi lexikon vonatkozó
szócikkei; Pogány György: Sándor István és a Magyar Könyvesház; Éder Zoltán: Az
első magyar nyelvű útikalauzról és szerzőjéről; Batári Gyula: A tudományos
szaksajtó kialakulása Magyarországon : 1721-1867; Kókay György: Könyv, sajtó és
irodalom a felvilágosodás korában.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése