Hogy ír az öregségről az, aki maga
is idős? Humorral, öniróniával, őszintén és meghatóan.
Legalábbis így írta (diktálta) naplójegyzeteit öregedéséről
és testi leépüléséről a nyolcvannégy éves Polcz Alaine,
aki még ekkor is tele volt tervekkel, vágyakkal: utazni akart,
könyveket írni, férje (Mészöly Miklós) hagyatékát
rendezni, még egyszer szerelmesnek lenni…
Ragaszkodott az élethez, mert
szeretett élni, írni és dolgozni. De a betegség, az időskori
fájdalmak őt sem kímélték meg: kórházi kezelésekre járt, s
közben szenvedett a kiszolgáltatottságtól. Be kellett látnia,
hogy elfáradt, megöregedett.
De nem keseredett el ettől, nem
siránkozott, s nem is próbálta szépíteni öregségét. Sűrű
fekete haja ősz lett, és ritka, egyre többet bajlódott öregedő
testével, ki-kihagyott a memóriája (néha elfelejtette a közeli
ismerősök nevét), romlott a látása, begyulladtak az ízületei,
s az agyi infarktust gyógyíthatatlan betegség követte.
Sokszor mulatott önmagán – amikor
melléöntötte a vizet a kávéfőzőben, vagy amikor azon kapta
magát, hogy nyolcvanévesen is örül annak, ha új hódolója akad.
„Lehet bosszankodni, lehet keseregni – de lehet nevetni is. Én
mind a hármat teszem. Felváltva” – mondja, s jó kedélye sosem
hagyja el, még a halálról is tud viccelődni. A végzetbe
beletörődni persze még Polcz Alaine-nek sem volt könnyű
(pedig munkájából adódóan rengeteg haldoklónak segített
méltósággal megélni az utolsó napokat).
Nem könnyű lecsendesedni, magunkba
fordulni, kiegyezni a halállal. Ez a könyv erről a lelki
folyamatról szól. A nehéz és fájdalmas felismerésről, hogy
lassan be kell fejezni az életet. Ezt a csodálatos életet.
További könyvajánlókat olvashat Dr.
Kovács Pál Megyei Könyvtár és Közösségi Tér oldalán.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése