Mikor kisdeák koromban az elsõ bizonyítványt hazavittem, az
édesapám örömében olyan barackot nyomott a fejemre, hogy csak úgy ropogott.
- Ember vagy a talpadon - mondta hozzá -, most már
megérdemled, hogy megmutassam a könyvtáramat.
Azzal megfogta a kezemet, és bevezetett a tisztaszobába.
Jártam már én ott máskor is, de sose láttam a könyvtárt. Most is hiába
nézelõdtem utána, híre se volt ott a könyvespolcnak.
- Szegény szántóvetõnek gerendán a könyvtára - okosított fel
édesapám, a székre állva leszedegette, a könyveket a mestergerendáról. Volt ott
könyv jó nyalábbal, ócskább, újabb, vékonyabb, vastagabb, cifrább,
szegényesebb.
- Válassz egyet magadnak - biztatott édesapám -, de csak
okosan avval a kis ésszel.
Biz én nem okosan választottam. Azt kaptam föl, amelyiknek
legszebb volt a táblája. Csupa virág meg csupa pillangó. Valami
virágkereskedésnek az árjegyzéke volt.
- No, ezt szépen kiválasztottad - nevetett édesapám. -
Meglátom, mire mégy vele.
Megbirkóztam én azzal is, ha egy hónapig tartott is. De
akkorra olyan virágtudós lettem, hogy apámuram elbámult bele.
- Ezt már szeretem - veregette meg a vállamat. - Jóravaló
méhecske a gyim-gyomban is megtalálja a mézet. Hanem most majd én választok
neked könyvet, olyant, amelyik csupa lépes méz lesz.
Verseskönyv volt az, tele nekem való versekkel,
harmatosakkal, mint a hajnalkavirág, csengõbongókkal, mint a reggeli harangszó.
Estélig átsuhantam fölöttük, mint a fecske a víz fölött.
Hanem az édesapám nem dicsért meg a nagy sietségért. Inkább
megcsóválta a fejét.
- Nem jól van ez így, fiamuram. Nem fecske módra kell
átsurranni a könyvön. Meg is kell abban merülni.
Addig olvasgattam aztán a verseskönyvem, hogy utoljára
kívülrõl tudtam az egészet. Nem is tudott az iskolában senki annyi verset, mint
én. Kaptam is a második esztendõ végén annyi jutalomkönyvet, hogy alig bírtam
haza.
- Az én könyvtáram még egészen elszégyenli magát a tied
mellett - mosolygott az apám. - Mit szólnál hozzá, ha azt is neked adnám?
Nem tudtam én semmit se szólni az örömtõl, csak kapkodtam
hol az egyik könyvhöz, hol a másikhoz. S addig nem volt nyugtom, míg az
édesanyám a régi fazekaspolcot nekem nem adta könyvtárnak. Akkor aztán nem
cseréltem volna a szolgabíróval se. Beraktam a könyveimet szép sorjába,
ragasztottam rájuk számot is, s azt pingáltam a polc fölé piros plajbásszal: Az
én könyvtáram.
Attól fogva az egész iskola csudájára járt a könyvtáramnak,
kölcsön is kéregettek belõle, s nemsokára mindenki több hasznát vette, mint a
könyvtáros úr. Én már akkor nem gyõztem olvasni, csak úgy felébõl-harmadából
lapoztam át a könyveimet. Minden eszem-kedvem azon volt, hogy minél több legyen
a könyvem.
Mire nagyobbacska deák lettem, tetejétõl aljáig megtelt a
fazekaspolc, de biz én minden tizedik könyvemrõl se tudtam volna megmondani, mi
van benne. Volt olyan is, amit ki se nyitottam még, de a címét sorban el tudtam
fújni valamennyinek.
Egyszer, ahogy a könyveimet porolgatom, odajön hozzám az
édesapám, és azt kérdezi: hány könyvem van már?
- Egy híján száz - feleltem büszkén.
- No, ehol a századik - húzott elõ a hóna alól édesapám egy
takaros kis könyvet. - Éppen most hozta haza a könyvkötõ.
Fekete bõrkötésû, aranymetszésû könyvecske volt, szemüveges
bagoly volt rányomva a táblájára, a bagoly papírtekercset tartott a csõre közt,
s arra volt írva a könyv címe: Okos könyv.
- Ez lesz a legszebb könyvem - tettem volna be a helyére a
könyvet, de apám megfogta a kezemet.
- Szeretném, ha el is olvasnád. Én írtam, ami benne van, te
majd folytathatod.
- Apám írta? - nyitottam föl megzavarodva a könyvet.
Üres volt az egész, mint valami notesz. Csak az elsõ lapjára
volt ráírva az édesapám szép, öreges betûivel ez az egy sor:
"Sose kívánj több földet, mint amennyit meg bírsz
szántani."
Azóta sohase tettem be a könyvtáramba könyvet olvasatlan. Az
Okos könyvbe azonban jegyeztem már egyet-mást magam is azóta, de az
édesapáménál okosabb tanácsot egyet se.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése